Egy bő év és tizennégyezer kilométer egy biciklin.

Lukács Péternek hívnak és a 2017 szeptembere és 2018 novembere közötti tizennégy hónapban szerintem rengeteg helyre és helyzetbe sodort el az élet és ezt – most, hogy hazaértem és mindez lezárult, illetve ülepedni kezdett – el szeretném mesélni. Nagyon szívesen elmesélném, hogy milyen volt hónapokig élni a legkisebb görög szigeten, hogy mi van Iránban, vagy például Svájcban, hogy milyen volt gépfegyverekkel szembenézni, vagy ilyen hosszú időn át egyedül lenni, nagyon szabadnak lenni, vergődni, munkát találni, reménykedni, viharban út szélén biciklit szerelni, sivatagban izzadni, tengert szagolni, hóesésben remegni, bűzölgő sajtokat örömmel enni, bankároknál, pásztoroknál vagy katonáknál lakni és tulajdonképpen nem csinálni semmi mást, csak hagyni, hogy az élet írja a történetet és ezáltal rengeteget gyönyörködni ebben a fantasztikus világban.

Tizenkilenc éves voltam és nem jelentkeztem egyetemre. Nem tudtam, hogy mi lesz, de nagyon nem éreztem magamat otthon otthon. Térdre akartam borulni a gondviselés előtt és azt mondani: kérlek, taníts, mert kíváncsi vagyok gyakorlatilag mindenre.

Így kezdődött ez a történet.