Életem egyik legjobb döntése volt, hogy 23 évesen Törökországba költöztem. Egy másik pedig az, amikor 9 év után úgy határoztam, hogy hazajövök. Pedig addigra már folyékonyan beszéltem a nyelvet, kettős állampolgár lettem és volt egy olyan állásom, amivel többet kerestem, mint a törökök nagy része.
Több dolog motivált ennek a lépésnek a megtételére, de legfőképp az, hogy hiányzott a családom. Addigra már tisztában voltam vele, hogy nem az tesz boldoggá, hogy hol vagyok, hanem az, hogy kikkel.
Lelkileg és fizikailag is megterhelő hónapok következtek: válás, spórolás, felmondás, hivatalos ügyintézések, selejtezés, pakolás, a két macskám papírjainak az intézése, a hazaút megszervezése, munkakeresés, telefonos és skype interjúk, albérlet keresés. Az utolsó hetekben már nem sokat aludtam, nem sokat ettem. Az egyik nap izgatott voltam és boldog, másnap meg már frusztrált és elkeseredett.
2017 szeptemberében költöztem haza, de nem estem át újra kultúrsokkon. A buborék, amiben felnőttem,addigra már régen kipukkant. Ma már nem nemzetekben vagy országokban gondolkodom,hanem emberekben.

E-mail

Blog

Facebook

Visszatérés utáni kultúrsokk? Utazás utáni depresszió? Olyan tényleg van?
Van. Kinek kevésbé, kinek erősebben jön elő. Persze biztosan van olyan akinek meg sem kottyan. A rövidebb utak után is voltak visszarázódós nehézségeim. Valahogy kiüresedést éreztem, üresek voltak a napok és idő kellett mire újra élettel teltek meg a hétköznapok. Olyan ez kicsit mint anno vizsgaidőszak után. Mikor a sok tanulás és stressz után vége lett valaminek. Csak itt nem a sok tanulás és stressz ért véget, hanem egy nagyon aktív, intenzív élményekkel teli időszak. Ezt is tudni kell feldolgozni, elengedni.
Nekem volt olyan, amikor ez nem ment. Akkora változás állt be az életembe, hogy nem tudtam „visszajönni”. Nem tudtam visszailleszkedni a hétköznapokba, Magyarországra.
És eljött az a pont, mikor felismertem, hogy bizony nekem ebben a témában segítségre van szükségem. Hogy feldolgozzam az élményeimet és beépítsem a személyiségembe, az életembe és folytatni tudjam az utat.

Régebben azt hittem, hogy az utazás a szenvedélyem. Viszont arra kellett rájönnöm, hogy ez valójában csak egy eszköz, önmagam felfedezéséhez. Nem éltem át vagy hallottam egy olyan fizikai utazásról sem, ami izgalmasabb, felvillanyozóbb lett volna, mint megismerni a saját elmém működését. Ezen felismerés nyomán indultam el azon az úton, hogy másoknak is segítsek önmaguk felfedezésében.

Többször éltem külföldön, nagyon különböző körülmények között. Mindegyik alkalommal úgy  jöttem, hogy valójában nem állt szándékomban hazajönni. Mindig sokkal jobban szerettem külföldön lenni, idegenben, ott ahol nincsenek gyökereim. Mindig úgy éreztem, hogy ott (bárhol is legyen az) lehetek csak igazán önmagam. Minden egyes hazajövetelt nagyon megszenvedtem és alig vártam már a következő utat. Idén viszont valami beérett. Megértettem, hogy hogyan tudom magam köré varázsolni azokat a típusú embereket, azokat a hangulatokat, azokat az élményeket, amiket utazás közben annyira szerettem. 

Az utazókat gyakran éri az a vád, hogy csak menekülnek valami elől. Ez alapvetően nem baj. Van az az élethelyzet, amikor ez a legjobb megoldás. A kérdés inkább az, hogy hol van a választóvonal a menekülésből való utazás és önmagáért az utazásért való utazás között. Mindkét esetben teljesen más érzés hazatérni és teljesen másra kell fókuszálni ahhoz, hogy az otthonlétet élvezni lehessen. 

Milyen kérdéseket boncolgatok:
Honnan lehet tudni, hogy az utazást menekülésre használom-e vagy sem?

Mit tegyek, ha rajtam kívülálló okokból kellett hazajönnöm vagy nem tudok újra elindulni?
Hogyan lehet összeegyeztetni a külföldön felszedett identiást az itthonival?

A saját belső utamról a Félelem és Kényelem blogon osztok meg történeteket, valamint találkozhattok velem a MindHack kurzuson is, ahol azokat az eszközöket, technikákat osztom meg, amit a leggyakrabban használok a saját fejlődésem érdekében.