Fodor Ilona

Megszoksz vagy megszöksz– India még sosem látott falvai

„Fodor Ilona vagyok, Moszkvában születtem, szovjet-orosz anyai ág, és szerbiai magyar apai ág képviselőjeként. Három éves koromban, mikor szüleim elvégezték az egyetemet, végleg Magyarországra költöztünk.
Tulajdonképpen erre az időszakra tehető a kezdete annak a megszállottságnak, ami jellemzi az utazáshoz, a helyváltoztatáshoz, mindig egy másik létformában lenni-akaráshoz való viszonyulásomat. Amolyan „mindegy hová, csak menjek” gondolkodásmód ez. És minél messzebbre. Minden olyan vonz, ami másokat visszariaszt: olyan tájak, népek, kultúrák, amiket nagyon sokan csak TV-ből ismernek, vagy még onnan sem… a folytonos változás, helyváltoztatás, újrakezdés, totális kilépés a komfortzónából – ezek mind új, hihetetlen erős energiával töltenek fel, új lendületet adva az életemnek. Mára úgy érzem, én nem is tudnék létezni ezek nélkül.
Bárhová is utaztam, mindenhol remekül bele tudtam magam illeszteni a környezetembe, már-már helybélinek hittek. De nekem mindig minden az életemben valahogy másképp alakul… olyan élmények érnek, olyan események történnek velem, ami előre semmiképp nem betervezett vagy megrendezett, de mindenképp egyedivé sikeredik.

Az előadásomban egy olyan országba engedek bepillantást, ahová ma már bárki könnyűszerrel eljuthat – Indiába. Igen ám, de nekem ez is valahogy másképp sikerült, mint másoknak. Amikor elsőre nekivágtam – egyedül, nem szervezett úton – valójában fogalmam sem volt arról, hová megyek. Néhány képet és cikket már láttam erről az országról, kb. ugyanazt, amit minden magyar honfitársam lát, illetve amit megmutatnak neki: piszkos utcák, rogyadozó házak, szegény sorsú emberek…. közben a neten csodás kiretusált képek, csodás paloták, hihetetlen szépségű ruhák, ékszerek… de vajon melyik az igazi arca Indiának? Egyik sem? Esetleg mindkettő? Nos, én egészen a legmélységesebb mélységeit tártam fel az indiai vidéki létformának, egy családban élhettem hónapokig (persze azóta már többször jártam ott), láthattam és érezhettem testközelből minden pillanatban azt a kettősséget és ellentmondást, ami ezt az országot erősen jellemzi. Ráadásul abban a tartományban éltem, ahol a mai napig a legelmaradottabb gondolkodásmódú emberek élik mindennapjaikat (Haryana), ahol a lakosság majdnem fele még mindig írástudatlan, és ahol szigorúan az ezeréves íratlan szokások és hagyományok szerint kötelessége élnie és létezni mindenkinek. És egy olyan faluban, ahol sem előttem, sem azóta nem járt nemhogy európai, de még a szomszédos tartományból sem igen látogat el senki. Kőkemény ezeréves családi élet, és mindaz, ami hozzá tartozik. És ide becsöppen hirtelen egy modern gondolkodású nő, egyedül, farmerben és bőrdzsekiben… már maga a farmer viselése is kimondhatatlan bűn ebben a térségben.

Egy kis részlet az előadásból:
Én csak álltam és figyeltem, európai agyammal sajnáltam, hogy kamerát nem hoztam, a Spektrum ezt a látványt megirigyelné, az tuti. Ezután felkerült homlokomra életem első piros indiai pöttye: gondolom valami áldás-félét jelent. Majd hazaballagtunk. Már útközben fura volt, hogy emberek tucatjai jöttek elő a házakból, mindenki Namasté üdvözléssel, én viszontüdvözöltem mindenkit, de olyan hirtelen tudtak ezek az emberek előkerülni, mintha pillanatok alatt a földből nőttek volna ki. Csak álltak és néztek. Engem. Oké, gondoltam, új jövevény a faluban, látni akarnak, majd holnapra elfelejtenek. Mindenkire szépen mosolyogtam és követtem mamit.

Galéria

0