3 gyermekes anyaként sosem mondtam le az utazásról. A fiaim már a hasamban is utaztak, mára ikreim 15 évesek, a nagyfiam 17 és már több, mint 60 országban jártak. Az utazás nagy élmény mindegyikünk számára, sokkal szorosabb kötelék alakult ki közöttünk az évek során. Amikor beszélgetünk, eszünkbe jut egy-egy közösen átélt emlék, élmény, például amikor Ománban fürödtünk az oázisban vagy bekukucskáltak a tevék az ablakon, hogy milyen szép kagylókat gyűjtöttünk egyik-másik tengerparton, ahogy Cipruson kiraktuk a nyuszifejet Húsvétkor a kövekből a tengerparton, stb.

A gyerekek nagyon sokat tanulnak utazások közben, teljesen másképp élik meg akár a nyelvtanulást, akár a történelmet, a földrajzot és minden természettudományt, úton-útfélen megélik, megtapasztalják ezt. Ezeket a tapasztalatokat nem lehet összehasonlítani azzal, amit a tankönyvekből tanulnak.

Én azt gondolom hogy a gyerek, hogyha a szüleivel van, akkor lehet bárhol a világon, a legnagyobb biztonságban érezheti magát. Kis körültekintéssel bárhova nyugodtan elmehetünk. Emlékszem, az ikreim fél évesek sem voltak, amikor már a horvát tengerparton bébikompoztak és babahordozóban járták végig az osztrák jégbarlangokat.

Az utazás minden téren segíti a gyermek fejlődését, elfogadásra, alkalmazkodásra is tanít. Én három gyerekkel utaztam már szinte körbe a világot, bátran kérdezzetek. Azt gondolom, hogy a pénz sem lehet akadály, hiszen 4-6 évesek voltak talán, amikor 3 hétig vadkempingeztünk Albániában, Montenegróban és Macedóniában.

A félelmek csak a szülők fejében vannak, ha azokat egy kicsit félre tudjuk tenni, akkor bátran elindulhatunk akárhány gyerekkel a világba, akármilyen közlekedési eszközzel, akármilyen szállásra 😊

Sztori: Sokan azért nem mernek elindulni kisgyermekkel külföldre, mert attól tartanak, mi van, ha ott történik vele valami.
Erről eszembe jut az egyik emlékezetes történetünk, amikor a nagyobbik fiam, talán 5-6 éves lehetett és Montenegróban elmentünk egy hajóútra valami kis szigetre. Ahogy megérkezett a hajó ő egyből előreszaladt, hogy elsőnek érjen ki a partra. Mire utánakiabáltam volna, hogy: “csúszik, figyelj, vigyázzzzz…..” addigra már elcsúszott, beverte a fejét és ömlött a vér mindenhova…. Csak kicsit szipogott, nem sírt, érezte, hogy ez most kicsit az ő hibája is volt.

Odamentem hozzá megnéztem, megpuszilgattam, de hát láttam hogy igen, ezzel valamit kezdeni kell, mert elég mélyen berepedt a fején a bőr. A másik hajóról odaszaladt hozzánk egy férfi és mondta, hogy a szupergyors hajóval visszavisz minket a városba és ott elmehetünk a kórházba. Ádám szeme felcsillant, amikor kiderült, hogy a gyors, banánszerű hajóval mehetünk, el is felejtette, hogy fáj a feje, annyira élvezte az utat visszafele.

A kórházban is nagyon kedves volt mindenki, ellátták a sebét, bekötötték és már mentünk is vissza, így a fürdés sem maradt ki. Persze arra vigyáznia kellett, hogy a fejét ne érje víz.

Visszafele, a horvát-magyar határnál pedig 4 órás várakozási időt spóroltunk meg: mikor megmutattam a határőrnek Ádi fejét, valahogy elintézte, hogy kikerüljük a teljes sort.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család, akik bejárták szinte egész Európát. Minden évben elutaztak valahová 1 hónapra, belföldre vagy külföldre, Zsigulival, néha repülővel, piros meg kék útlevéllel. A két kislány mélységesen magába szívta az Akropolisz levegőjét, Afrika partjainak látványát, Erdély hegyeinek csodáját. Élvezettel etették a mókusokat Zakopánéban és itták a frissiben facsart narancslevet a ciprusi tengerparton. Nagyobbik lányuk felnőve olthatatlan vágyat érzett arra, hogy majd egyszer saját gyermekeinek is megmutathassa azokat a csodás helyeket, amelyeket kislányként felkereshetett.

Egy másik család sokat nomádkodott valahol a pécsi erdőkben. A sok unokatestvér egész nap tekergett a ki tudja merre tájakon és élvezte az erdő csendjét és a csapat erejét. A legnagyobb Fiú felserdülvén már egyedül és barátjával hátizsákosan is kimerészkedett a horvát tengerpartra, konzervek súlyát cipelve vállán, nem tudva, hol alszanak legközelebb.  Kíváncsian indult neki többek között a Krk sziget felfedezésének, aminek egy vihar és a híd őrének pánikja már azelőtt véget vetett, mielőtt a szigetre tehette volna a lábát. Kicsi gyerekkora óta imádott minden történetet, ami Afrikával kapcsolatos és minden vágya volt, hogy egyszer maga is eljuthasson a fekete kontinensre.

A lány és a fiú egymásra talált és lassan rájöttek, hogy Afrika nincs is olyan távol…

Gyermekeik születése a jóslatokkal ellentétben nem tudta őket a fotelbe ragasztani. Inkább kikapcsoltatták a kábeltévét és táborozni indultak az 5 hetes első Fiúkkal. Második Fiúk pedig már pocaklakóként megjárta Afrikát.

Ahogy a Fiúk nőttek, egyre fontosabbá vált mindannyiuk számára a szabadság érzése, ezért úgy döntöttek, hogy elkezdik átalakítani az Életüket, méghozzá úgy, hogy a munka se legyen akadálya az utazásnak. Szerencsére a szoftverfejlesztés és a Családi Csapatépítési projekt kidolgozása helyfüggetlenül is végezhető.

Azóta jártak már együtt vagy külön-külön sok helyen Európában, Afrikában, Ázsiában, dolgoztak már Rodoszról, Baliról, Kazahsztánból, Ausztriából…

Sztori: Nagyobbik Fiunk születése előtt bennünk is felmerült az örök kérdés, ami minden utazni vágyó és szerető, gyermektelen párt megkísért: “Akkor most annyi az utazásnak?”

De amint a kérdés megfogant, már tudtuk is rá a választ: “Az nem lehet”. Még nem tudtuk, hogy hogyan, csak azt tudtuk, hogy ezt a problémát meg kell oldanunk. Nem akartuk, hogy a gyerek kifogássá váljon, hogy miért nem élünk az álmainknak. Sőt, azt gondoltuk, a gyerekek miatt nemhogy lemondani kellene az utazásról, hanem éppen ellenkezőleg: velük kell igazán utazni, meg kell mutatni nekik mindazt a szépséget, amit mi is láttunk a világból.

Marika blogja: Tilly titkai
Miklós blogja: Bali Szabi
Facebook csoportunk: Digitális nomádok – Családdal a világ körül

Ezen a fesztiválon tartunk egy digitális nomád workshopot, amelynek keretén belül segítünk a résztvevőknek megtalálni a digitális nomádsághoz vezető saját útjukat.