Stoppolásról A-Z-ig
Stoppos kisokos nemcsak stopposoknak
Az első hüvelykujj emeléstől a profi ride & jump-ig.
Stoppoltál már? Szeretnél stoppolni? Félsz stoppolni? Idegesítenek a stopposok? Vagy csak nem érted, hogy működik ez az egész?
Gyere, ülj le hozzánk, bízz bennünk, van pár jó sztorink…
Ez az a kerekasztal, ahol nem blogíró, könyvkiadó, Facebook-posztoló, pénzért okoskodó megélhetési utazók osztják az észt. Mi azért leszünk ott, hogy amit valaha is tanultunk úton-útfélen, megosszuk Veletek.
Szeretnéd feltenni a kérdéseidet, vagy észrevételed van a témával kapcsolatban? Írd meg nekünk az alábbi linkre kattintva! A beszélgetés során az általad beküldött témákról is szót ejtünk majd.
Kerekasztal előadói
Horváth Viktória (wonderbug.hu)
Horváth Viktória vagyok, egy magas szabadságfokkal megáldott utazó, aki kiskora óta csillogó szemekkel várta, hogy majd egyszer hátha világutazónak nevezik. 2016-ban kezdtem el egyedül utazni, majd 2019-ben stoppoltam először. Több mint húszezer kilométert tettem meg autókkal az első két év alatt. Új-Mexikótól Kínán át Új-Zélandig megfordultam sok helyen. Utazásaim során befelé figyelek és úgy tartom, hogy csak akkor vagyunk egyedül, amikor mi akarjuk. Az út tele van értékesnél értékesebb élményekkel és találkozásokkal. Lehetőségekkel az adok-kapokra. Bizalmat ad a világban és önmagunkban. Az évek alatt megtanultam figyelni a saját szükségleteimre, miközben azt is kitapasztaltam, hogy a mainstream elképzeléseken túl hol van az én helyem. Még az erős önreflektív belső fókusszal is lehetetlen kikerülni azt a számtalan impulzust, ami ilyenkor ér. Emberek, hangok, illatok, alkalmazkodás más szabályokhoz és nyelvekhez. A kalandhoz elég elindulni egy sétára, valami mindig történni fog. Külföldön más sétára indulni.
Sztori: Az út bízni tanít. Idegenek engednek az életterükbe, és úgyis mindig jönni fog az az egy sofőr, aki felvesz. Ez történt velem Új-Zélandon. Az Északi-szigeten stoppoltam egy út mellett. Kíváncsian vártam, hogy rám sötétedik-e, mielőtt ideér egy sofőr, aki felvenne. Odajött hozzám egy nő, és felajánlotta, hogy vagy most megyek vele, vagy megvárhatom, míg a boltban végez. Hazavitt. “Nézzétek, mit találtam az út szélen! Egy stoppost!” Szeretettel befogadott aznap estére a família. Együtt készítettünk borvacsorát és mályvacukrot tartottunk a kandallóba, miközben TV-ztünk. Önkénteseket szoktak befogadni. Tél volt, egy hete volt már, hogy jól befűtött meleg helyen aludtam.
Czeglédi Dóra
2016-ban felültem a “hongkongi” vonatra Poroszlón, ami végül egy 22 hónapos utazássá fajult. Minél tovább úton szerettem volna lenni s amikor Brazíliába értem, mindenki azzal riogatott, hogy mennyire drága ország. Emiatt úgy döntöttem stoppal fogom bejárni, bár mindenki óva intett tőle. A legemlékezetesebb élményeket éltem át, szinte beleszerettem ebbe az utazási formába. Azóta már 50 000 km van a hátam mögött kamionokban, autókban, motorokon, néha markolókban utazva, közben rengeteg új embert megismerve s ennek köszönhetően megtanulva egy újabb idegen nyelvet is.
Sztori: Brazíliai utazásom egyik napján Maceióból akartam eljutni Salvadorba, ami kb. 550 km. Már szinte letettem róla, hogy aznap eljutok ide stoppal. Kicsiny faluk között nehéz volt hosszú fuvart találnom, az eső is szakadt és naplemente előtt ott ragadtam a semmi közepén, ahol csak néhány ház volt. A következő falu, ahol a térképem szerint volt pousada (brazil vendégház) 2 km-re volt tőlem, így egyetlen jó döntésnek az bizonyult, ha meg sötétedés előtt odagyalogolok. Azért a hitemet nem vesztettem el, reméltem, hogy legalább ezt a kis távot nem kell esőben legyalogolnom. Ekkor megállt Carlos, aki épp Salvadorba tartott. Nem hittem a fülemnek. Onnan még 200 km volt hátra és a nap is lassan nyugovóra tért. Tehát az utolsó pillanatban jött a segítség (ugyanis sötétben nem stoppolok…veszélyes is talán és senki se vesz fel). Carlos a barátaihoz tartott, akik a salvadori belvárostól 30 km-re laktak. A terv az volt, hogy fogok egy buszt, de az idő rossz volt és mar későre járt. Végül mentem én is vele. A család egyből meghívott, hogy aludjak ott. A házban nem voltak bútorok, mint kiderült, eladták őket, hogy legyen pénzük alkoholra…így végül egy matracon töltöttem az éjszakát. 😀
Karlik Melitta
A történetem 8 éve kezdődött, amikor nyelvtudás és pénz nélkül nekivágtam stoppal Izland eldugott fjordjainak, – ahol a madár se,…de autó se sűrűn jár.
Azóta minden évben 1-3 hónapot utazok egyedül vadkempingezve olyan távoli helyeken, mint Jordánia, USA, Marokkó vagy Grúzia.
Az életem legnagyobb fordulópontjának tekintem, amikor rádöbbentem, hogy nem kell vagyon, luxus, szálloda, kényelem…de még csak sátor vagy wifi sem a boldogsághoz. Nem kell más, csak az út és az idő.
Sztori: Őszintén, ritkán hagytam unatkozni az őrangyalom az elmúlt években, mégis a sors fintora, hogy egyszerűen az utcán hazafelé tört el a csuklóm.
Ezt persze egy darabig nem tudtam, mert nem fájt “annyira”, hogy foglalkozzak vele. 🙂 🙈
Így aztán az eredeti tervnek megfelelően elindultam stoppal a hegyekbe, hogy elvonulva kiheverjem felgyülemlett életundorom és visszanyerjem a világba vetett hitem.
Mennyi az esély arra, hogy ebben a helyzetben rögtön a második fuvarra egy orvos vegyen fel? 🙂
Nos, úgy tűnik kevesebb, mint arra, hogy valami perverz szakértelmet és segítő szándékot színlelve így próbáljon meg a lakására csábítani, miután halálra rémített a kritikus áldiagnózissal.
Gyanús lett, amikor színes partyjégkockákkal és nejlonzacskóval látta el a sérülést.
Az eltérő szándékok nehézkes tisztázása után kitett egy ismeretlen állomáson, így a hegyektől, és az emberiségbe vetett bizalmam visszanyerésétől is lényegesen távolabb kerültem.
Ilyen is van.
Napokkal később jutottam el valódi orvoshoz, és az igazi bonyodalmak csak akkor kezdődtek…
