Első találkozásom Ázsiával egyetemi éveim alatt történt, amikor egy hónapot tanultam sebészetet Japánban. Ez az ország teljesen más, mint amit később Dél-Kelet Ázsibában tapasztaltam. A japán kultúra egyedülálló a világon, és sikerült ebbe egy kicsit belepillantanom. Rend, fegyelem, szervezettség jellemzi az országot. A kórházi élmények is különlegesek voltak: mind az egészésgügyi szerveződés, a tudomány és technika, valamint a páciensekhez való hozzáállás is teljesen más, mint Európában. Volt alkalmam ellátogatni szent fürdőbe, egy onsenbe, jártam a Fujinál, vonatoztam egy havi fizetésemért a Shinkanzenen, és elmerültem a sushin túli japán gasztronómiában.

Egy évvel később egyedül hátizsákoztam két hónapot Thaiföldön és Kambodzsában. Itt teljesen más impulzusok értek, női utazóként is. Thaiföld gyönyörű – és kicsit eltávolodva a fő turista-csapástól mesebeli helyeket találhatunk. Túráztam a Khao Sok nemzeti parkban, a Föld egyik legrégebbi esőerdejében, ahol vízen lebegő fakunyhókban aludtunk. Észak-Thaiföldön a burmai határ mentén, elhagyva a civilizációt, napokat töltöttem egy kisebb csoporttal a dzsungelben, ahol szúnyoghálók alatt aludtunk, gyökerekből fúztünk levest és a háborúból átmenekült burmai hosszú nyakú törzs tagjaival is találkoztunk. Kambodzsában az emberek vendég- és életszeretetén teljesen elképedtem – főleg ismerve a sanyarú történelmi eseményeiket a közelmúltban. Az ország északi részében az Angkor vett le a lábamról, délen pedig a szigetvilág elszigeteltsége: egy vihar miatt egy 300 fős szigeten ragadtam egy hétre, és megtettek a sziget orvosává. Az odatévedt turisták és helyiek előszeretettel kerestek meg kisebb-nagyobb bajaikkal. Az utazásom végén pedig hozzácsapódtam egy francia újságíróhoz, akivel kisebb falvakban forgattunk és bepillantást nyertünk az ottaniak életébe.

Legvégül Vietnám pedig az igazi őskáosz érzetét keltette, de pár nap elteltével megtaláltuk benne a rendszert. Ide már a férjemmel utaztunk, akivel a thaiföldi dzsungelben találkoztunk 2 évvel azelőtt. Végigrobogóztuk az országot, északról délre, a rizsföldektől a sivatagon át a kaotikus Ho Chi Min city-ig, sokmindent láttunk és tapasztaltunk. Kapcsolat le minket álrendőrök, utaztunk postakocsival, voltunk lakatlan szigeten, lerobbantunk sivatag közepén – egyszóval sok kalandban volt részünk.

Ázsia igazi szerelem számomra, mindig szívesen mesélek róla. Gyere el Te is, beszélgessünk, kérdezzetek és mi válaszolunk!

5 évesen kaptam az első fényképezőgépem, 16 évesen kezdtem kínaiul tanulni. Az eddigi életem harmadát Kínában töltöttem, írtam útikönyvet Pekingről, jelenleg is látható kínai képeimből egy fotókiállítás a Guangzhou Oriental Museumban. Munkám során elsősorban kínai gyárakat látogatok, de emellett szoktam fotótúrákat is szervezni, legtöbbször Kína tibetiek által lakott részeire, és 5 éve aktívan sárkányhajó versenyzek egy helyi csapatban.

Instagram

Martin Ferenc vagyok, világutazó fotós, Európa után eddig Ázsiában utaztam a legtöbbet. 

Japánban eddig összesen háromszor jártam, az első utat (egy ösztöndíjat) leszámítva saját magamnak tervezve-szervezve az utat, egyedül töviről-hegyire (Hokkaidótól Kyushuig) bejárva az országot. A nyelv ismerete, az ismerősök, és ezen utak révén rengeteg tippet, trükköt, tapasztalatot gyűjtöttem össze a Japánban utazással kapcsolatban – ami a hiedelemmel ellentétben meglepően szerény költségvetésből is kihozható. 

Szingapúrban és Malajziában munka kapcsán sokszor jártam, minden alkalommal egy-két hetet megszállva, így kis túlzással Szingapúrt jobban ismerem, mint szülővárosom egyes részeit. 

Indiába szintén munka révén jutottam el, de nem csak a kiküldetésem alatt, szinte minden hétvégén utaztam hátizsákkal, egymagam valamerre; hanem a közel kéthónapos kiküldetés végével is még ráhúztam egy pár hetet, folytatva az utakat még tovább Rajasthan és Himachal Pradesh (és a Himalája) felé. 

Emellett jártam már Hong Kongban és Makaóban is, illetve tervben volt egy nagyobb körút Szingapúrból kezdődően, Malajzián és Thaiföldön keresztül Vietnámmal, Kambodzsával, és régi álmommal, Mianmarral – de ez sajnos a pandémia és a polgárháború miatt egyelőre parkolópályára került.

Facebook
Instagram

A kilencvenes évek eleje óta dolgozom Tibetért, élem és szívom magamba a buddhizmust. Számomra pszichoterapeutaként és fotográfusként is meghatározóan fontos a tibeti világ, így aztán minden alkalmat megragadok, hogy a Himalája felé vegyem az utamat. Kedvenc országom Ladakh, mely másképpen Nyugat-Tibet, az érintetlen és kínaiaktól mentes kasmíri kis Tibet.

Amikor egy átlagos, érdeklődő ember elindul a Világ Tetejére, alig tudja, hogy mire vállalkozik. Amikor egy buddhizmushoz közel álló ember indul el oda, vannak sejtései, hogy mire számíthat. Amikor egy oda vágyakozó és annak szellemiségében élő ember indul el oda, azt hiszi, mindent tud arról a világról. Mindhárom eshetőséget meg kell, hogy cáfoljam. Sem ismereteink, sem tudásunk, sem hitünk és érzéseink nem tudják azt a valóságot nyújtani, amit Ladakh (Nyugat-Tibet) maga. Lehet róla filmeket nézni, könyveket olvasni, gyakorolni a szellemiségét, de egy valamit nem: átélni a rezgését, energetikáját. A hatalmas kövekbe oltott aprócska emberi lét és annak óriási szellemisége, töretlen derűje, nem mutatkozik meg könyvek lapjain, de még filmvásznon vagy fotókon is csak alig-alig. Megélni a Himalája valóságát emberi és geológiai értelemben szinte a mindenséggel tesz egyenlővé. Ezt igyekeztem valahogy megörökíteni, azon sok-sok ezer képen, amelyeket ott készítettem. Remélem, hogy a képeim, az írásaim által mindenkit közelebb tudok hozni ahhoz a világhoz, amelyben töretlenül él és virágzik még a tibeti buddhizmus, és amelyet meg kellene menteni az emberiség számára.

Sztori: Lamayuruban, egy temetési szertartáson egy család minden tagját megajándékoztam egy-egy, általam készített Dalai Láma-fotóval. Másnap a családnál járva egy helyi láma büszkén mutatja nekem, a „turistának”, hogy milyen remek képet kapott Őszentségéről. Mire én megmutattam neki a képen a szignómat, és mondtam, hogy ezt a képet én készítettem. Erre ő nagy mosolyogva megáldott.

Weboldal