Kerekasztal

Latin-Amerika

Minden, ami Latin-Amerika és Mexikó
Spórolás és túlélés Közép-Amerikában

Ezen a beszélgetésen szinte egész Latin-Amerika terítékre kerülhet, mivel olyan csapattal találkozhatsz, akik együtt szinte minden országról tudnak mesélni. Érdekel, hogy milyen lehet rövidebb vagy kifejezetten hosszú időt tölteni itt? Kell-e beszélni spanyolul? S mégis, mibe fog ez kerülni? Gyere el, és választ kaphatsz a kérdéseidre!
Spórolás és túlélés Közép-Amerikában, avagy hogyan utazz kevés pénzből biztonságosan, ha több időd van, mint pénzed. Hogyan boldogulj, ha rövid utat szervezel. De leginkább: tanulj egy kicsit spanyolul, amigo!
Vigyázz, mert Latin-Amerika rabul ejt!

Szeretnéd feltenni a kérdéseidet, vagy észrevételed van a témával kapcsolatban? Írd meg nekünk az alábbi linkre kattintva! A beszélgetés során az általad beküldött témákról is szót ejtünk majd.

Kerekasztal előadói

Krulik Ábel

Krulik Ábel vagyok. Eredeti szakmám művész-fotográfus, szenvedélyem a motorozás és az úti dokumentumfilmek készítése.

„Mindenhol jó, de legjobb úton” – így hangzik az ismert közmondás általam gyakran mondott változata.

2015-ben költöztem Indonéziába és az azóta eltelt időszakban a térség számos országának számtalan lenyűgöző részén jártam (Indonézia, Malajzia, Thaiföld, Kambodzsa, Szingapúr, Fülöp-szigetek, Kelet-Timor). 2021-22-ben egy többhónapos, lakóautós túra keretében jártuk be Mexikó hét államát, több, mint 8000 kilométert megtéve. Az útjaim során a legalacsonyabb kényelmi színvonalú és nagy kihívást jelentő szárazföldi- és hajóstoppolást, motorozást, a rendőrségi- és katonai bázisokon, templomokban való éjszakázást és a Couchsurfinget preferálom a kényelmesebb és gyorsabb, ám valódi élményben jóval kevesebbet jelentő, repülővel, taxival, speedboattal közlekedő és hotelben éjszakázó utazási üzemmóddal szemben.
Amikor már lassan két éve tartott a világjárvány, és a vele kapcsolatos intézkedések megbénították a világ nagyobbik részét, megelégeltük a bezártságot és az állandó korlátozásokat. Ezért felkerekedtünk és elmentünk egy olyan országba, ahol olyan volt az élet, mintha megállt volna az idő még a vírus előtt. Ez az ország Mexikó volt, és többek között éppen azért esett rá a választásunk, mert szabadon, korlátozások nélkül be lehetett utazni, és az országon belül is mozogni, családként, lakóautóval. Mexikó hivatalosan a Mexikói Egyesült Államok (Estados Unidos Mexicanos) nevet viseli, különálló államok, hasonlóan az USA-hoz. Mi hét államot – Quintana Roo, Yucatán, Campeche, Chiapas, Oaxaca, Veracruz, Tabasco – jártunk be a harmincegy közül, több, mint 8000 kilométert megtéve eközben. Minket a lassú utazás foglalkoztat, egy adott terület mélyrehatóbb megismerése, és Mexikó eleve nem kicsi, több mint 21-szer beleférne Magyarország. Mi jóval kevesebbet és lassabban haladtunk, mint sok más lakóautós család. Ennek ellenére még így is gyorsnak éreztünk néha, hiszen annyira nagy a vágyunk arra, hogy minél részletesebben bejárjunk egy helyet ahol utazunk. Szeretünk a helyiekkel ismerkedni, turisták által nem, vagy csak kevésbé látogatott helyeket felfedezni, helyi ételeket enni, és megtanulni a helyi nyelvet, megkóstolni a helyi ételkülönlegességeket – ehhez pedig elsősorban idő kell. Szóval az igazat megvallva egészen könnyedén el tudtunk volna tölteni csak Mexikóban is két-három, de négyszer ennyi időt is.

Amikről mesélni tudok:
-Vajon tényleg olyan veszélyes e ez az ország, amint azt a hírekben gyakran hallani lehet?
-Vízesések, türkíz lagúnák, maya romok a dzsungelben, óriáskaktuszok a sivatagban, varázsgombák a Sierra Madre őserdőiben.
-Taco, mezcal és tlayudas, avagy a mexikói gasztronómia megunhatatlan remekei.
-Hogyan kerülhetjük el a legegyszerűbben az útonállókat, drogdílereket, vagy a Chiapasi hegyekben ténykedő zapatista felkelőket?
-Hogyan lehet bejutni egy, a járvány alatt lezárt országba, ha az embernél még egy útlevél sincsen?
-Életünk legrosszabb előszilvesztere Palenque-ben, avagy éjszakánk négy bulizó kokaindílerrel.
…És még sok más kalandról.

Instagram
Weboldal

Székely István

Két évvel ezelőtt úgy döntöttem, mindent hátrahagyva valóra váltom az álmomat és egy hátizsákkal elindultam Dél-Amerikába. Nem tudtam, meddig maradok és azt sem, hová jutok el. A kiruccanásból egy kilenc hónapon át tartó utazás kerekedett ki. Öt ország érintésével átszeltem a kontinenst a legdélebbi pontjától a Karib-tengerig haladva. Természetesen bejártam a klasszikus turistacélpontokat, ám itt egy egyszerű nyaralásnál sokkal többről volt szó. Eldugott helyeken is jártam és kicsit megismertem az itt élő embereket, ezáltal pedig emberi sorsokat is.

Közben az álom is beteljesült: gyalog jutottam el Machu Picchuba, hogy a mellette magasodó hegyről tekinthessek le a lábaim előtt heverő fenséges város romjaira. Azonban az utazástól ennél sokkal többet kaptam. Esőerdő, sivatagok, tűzhányók, magashegyek, homokos tengerpart… megannyi felejthetetlen élmény.

Blog
Facebook

Sztori: Iquitos, az esőerdő szívébe zárt város közelében kirándultam épp. Délutánra az idő kezdett rosszra fordulni. A főútra visszaérve épp sikerült leinteni egy tuktukot, amikor – a hely nevét nem meghazudtolva – elkezdett ömleni az eső. Én is és a tuktuk sofőrje is bőrig áztunk. Így szálltam fel az egyik, a város felé tartó buszra. Egy darabig minden rendben volt, de egy idő után feltűnt, hogy valami nem stimmel a busszal. Sejtésem hamar beigazolódott: a sebességváltó kiszakadt a helyéről. A jegyszedő hölgy (minden buszon van egy) állt rá a rögzítésre és így evickéltünk el az első műhelyig. A szerelő egy hegesztőpisztollyal felugrott a buszra és gyorsan visszahegesztette a sebváltót tartó konzolt, amíg az utasok, velem együtt, azt lestük, jön-e másik busz, amire átpattanhatunk. Erre azonban már nem volt szükség, pár perc múlva indultunk is tovább.

Sánta Dóra

Mesterszakos építész-várostervezőként 2021 őszi félévében ösztöndíjat kaptam Mexikó harmadik legnagyobb városába, Monterreybe, hogy egy mexikói egyetemi környezetben ismerjem meg a számomra mindig is érdekes kultúrát és annak építészetét. Izgatottan készültem a nagy utazásra, ez volt az első utam Amerikába. Már a félévem előtt megfogadtam, hogyha egyszer kijutok oda, nem jövök vissza egy jó darabig, így is lett. Felvettem diákhitelt, összeszámoltam a félreértett pénzem és elindultam egy másfél éves utazásra az ismeretlenbe spanyol nyelvtudás nélkül. Utazásaim során szembesültem Mexikó, Kolumbia, Ecuador és az Egyesült Államok kultúrájával, megragadva minden lehetőséget, hogy csillapíthatatlan kíváncsiságomnak eleget tegyek. Busszal, stoppal, egyedül, alacsony költségvetésből, megismerve a helyi művészeteket és általuk inspirálva létrehozva a sajátomat.
Utazásom alatt jópár strandpapucsot megemésztettem, valahogy mindig elhagytam azokat, vagy szétcincálták az állatok. A sors fintoraként, amikor önkéntes helyet kerestem egy mexikói tengerparti városban — ahol elhagytam az egyiket, amikor először jártam ott — az egyetlen hely, akik visszaírtak nekem a Hostal Chanclas (Papucs) nevet viselte. Mindemellett a tulaj kérésére négy héten keresztül papucsokat festettem a falra egzotikus állatokkal kombinálva, miközben a lábamon egy általam megreparált volt, mert nem voltam hajlandó másikat venni. Szerencsémre kaptam egy újat egy kedves utazótól, és a negyedik hét végén belefestettem az újonnan kapottat a falon lévő levegőbuborékba aláírásként… pont akkor szakadt el, amikor hazaérkeztem.

Szabó Ildikó

Szabó Ildikó vagyok, közgazdászból légiutaskísérővé avanzsált világutazó. Hálás vagyok a sorsnak, hogy első magyarként járhattam a világ mind a 193 országában és hét kontinensén. Szenvedélyem a világ rejtett zugainak felfedezése, kulináris élvezetek, helyi szokások megismerése és a couchsurfing.

Latin-Amerikában több ízben jártam és mindig tudott valami újat adni. Horgásztam piranhát Venezuelában az Orinoco-deltájában, rácsodálkoztam Machu Picchu romjaira, egy emberként táncoltam a tömeggel a Riói karneválon, barangoltam Patagóniában, rátaláltam az egyetlen helyi magyar lakosra Georgetownban, Guyana fővárosában, kolumbiai kávéültetvényen kávét szüreteltem vagy éppen a Húsvét-szigeten csodáltam a naplementét.

Facebook
Instagram