Kerekasztal

Magashegyi túrázás

A nomádolás ABC-je
Túlélés felsőfokon

Ha érdekel a túrázás, esetleg komolyabb célok felé kacsintgatsz, de nem tudod, hogyan kezdd el, merre indulj, akkor ezt a workshopot neked találtuk ki. A csapat mindegyik tagja hardcore túrázó vagy legalábbis rendelkezik magashegyi tapasztalattal is. Szívesen segítenek a kezdeti (vagy nem annyira kezdeti) lépésekben és szinte biztos, hogy érdemi választ kapsz kérdéseidre.

Szeretnéd feltenni a kérdéseidet, vagy észrevételed van a témával kapcsolatban? Írd meg nekünk az alábbi linkre kattintva! A beszélgetés során az általad beküldött témákról is szót ejtünk majd.

Kerekasztal előadói

Csutka István

Sziasztok, Camino Steve vagyok.

Egész életemet a mozgás töltötte ki, de komolyan túrázni 2008-ban kezdtem. 6000 méterig jutottam és nem is vágyom feljebb, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnék segíteni neked, hiszen az elmúlt évek során a világ számos pontján túráztam és másztam. Ezeket a tapasztalataimat szívesen osztom meg bárkivel. 

Történetemet, erre a linkre kattintva nézheted meg: https://www.youtube.com/watch?v=93p0qpPMLeA&t=11sA 

Facebook
Honlap
Instagram
Könyv: Camino Steve, egy álom nyomában…
YouTube

Female Yeti

Yeti vagyok és 7 éve kezdődött a magashegyek iránti szerelmem, amikor véletlenül – vagy inkább a sors által – kerültem a tél közepén az Everest alaptáborába, ami életem legeslegelső túrája volt. Később elkezdtem sziklát mászni Angliában, az Alpokban és Észak-Afrikában. A téli mászást Skóciában és Walesben gyakoroltam.

A Himalájában 6 magashegyi túrát tudhatok magam mögött, ebből a fele térkép nélküli, s részben önellátó volt. A perui és argentin Andokban 3 teljesen önellátó és térkép nélküli magashegyi túrának vágtam neki és csináltam végig.

Ha szeretnétek tudni, hogyan is kell testileg, lelkileg, felszerelésügyileg felkészülni a magashegyekre a világ megannyi pontján, gyertek el a workshopra! Ha azt is  szeretnétek tudni, miért jó magas hegyekben levegő után kapkodva gyötrelmesen szenvedni, majd állandóan visszavágyni, akkor is gyertek el! 🙂

Sztori: Az Andokban egy túra közben találkoztam egy párral. Időközben elhagytuk a srácot – vagyis a srác hagyott el minket, mert a barátnője lassú volt, akivel én maradtam, hogy mégse bolyongjon egyedül. Aztán kiderült, hogy a lány utálja a srácot és csak egyszer találkoztak Tinderen. A nap folyamán át kellett menni egy 5000 m magas hágón, amit a lány már nem bírt. Pont a hágó tetején döntött úgy, hogy elment minden ereje. Ez nem volt szerencsés, hiszen a szél kegyetlenül fújt és a nap már kezdett lemenni, minden kezdett megfagyni. Gyorsan felállítottam a sátram, mivel az övé a barátjánál volt, de kiderült, hogy hálózsákja sincs, mert azt is a srác cipelte. Mindenem ráadtam, nejlon zacskót is húztam a lábára. Vizünk már jó ideje nem volt, ezért valami maradék száraz kekszet legyűrve nyugovóra tértünk. Másnap megtaláltuk a srácot. Nekem happy-ending volt ez a túra, nekik kevésbé… Fura tanulság a magashegyekben: a második randira ne magashegyi túrára menjetek! 🙂

Ha nem is egy magashegyi kaland, de 3,5 hónap nomádolás Patagóniában is segíthet felkészülni a természet szerelmeseinek a nagy kalandra.

Scheili Eszter

Eszter vagyok, itthon orvosként dolgozom, de mindent megteszek – extra ügyeleteket is akár -, hogy minél többet utazhassak. Már az egyetemen is külföldi cserekapcsolatokat koordináltam, és szakmai gyakorlatot töltöttem Kanadában, Tunéziában, Japánban. Sorsfordító utazásomnak azonban Thaiföld-Kambodia hátizsákos utazásomat tartom, amikor is a dzsungel közepén találkoztam későbbi férjemmel. Ez 2015-ben történt, azóta együtt pipáljuk az országokat.

Nem tartom magam tapasztalt túrázónak, az első komolyabb csúcsot Chilében másztuk meg. Az utazásunk Patagóniában kezdődött, ahol (sátorhelyek elérhetősége miatt) 4 és fél nap alatt megtettük a W túraútvonalat, a gyönyörű Torres del Paine csúcsaival befejezve, napfelkeltében, ahova 2 órás éjszakai túra vezetett. Utunk végén pedig az Atacama sivatagban sikerrel megmásztuk az 5608 méteres Toco vulkánt, több napos akklimatizálódást követően. Ezt a „győzelmet” egyenlőre fizikai teljesítőképességem határának tartom, azonban szívesen megismerkednék 6000 méter feletti csúcsokkal is. 

A Chile-Bolivia határán álló Toco vulkán távolról lankásnak tűnhet, de amikor az ember ténylegesen ott van, kétszer is meggondolja, milyen jelzővel illeti ezt a terepet. A túrát megelőzően már 4 napot töltöttünk 4000 méter felett Boliviában, mégis, 4500 méterre érkezve újra elfogott a heves fejfájás. A hegy lábához Carlos, a túravezetőnk kis jeepjével mentünk. Egyszer csak megálltunk, majd Carlos utasítására 15 percet gyalogoltunk – ő csak így hívta: tüdőpróba. Ezt 4800 méternél is megismételtük. Majd 5000 méteren leparkolt, fejünkbenyoma a bukósisakot, és elindultunk hárman, tyúklépésben hegynek felfelé. És amikor azt mondom, tyúklépésben, akkor szó szerint értem: egyik sarok a másik lábujjhoz, szépen, sorban. Így a legkisebb az izmok oxigénigénye. Így is, mintha egy zongora lett volna a mellkasomon… Ilyen magasságban minden lélegzetvétel más dimenzió. 3 percenként szigorúan megálltunk (akkor is, ha mi mentünk volna tovább), Carlos nem tűrt ellentmondást. Parancsra minden alkalommal innunk kellett. 

De a csúcs – az a látvány mindenért kárpótolt. Átlátni Boliviába, marsbéli a táj. Férjem szemöldökén megfagytak az izzadságcseppek.
Visszafelé ha nem is könnyebb a menet, de fejben már tudja az ember, hogy teljesített, elengedi az izgulást. Első ilyen magas túránk lévén, sokat olvastam előtte, milyen baja is lehet az embernek, és akkor mi a megoldás. Az oxigén természetesen mindenhol első helyen szerepel. Már majdnem visszaértünk az autóhoz, amikor büszkén odaszóltam a guidenak – milyen ügyesek vagyunk, hogy nem lettünk rosszul, nem kellett az oxigénpalack. Megrántotta a vállát, és úgy válaszolt: nem is hozta magával, mert nehéz a palack, és ő felmért minket az elején, szinte(!) biztos volt benne, hogy nem fog kelleni.

Facebook
Instragram

Fehér Zoltán

Zoli vagyok, alapvetően egy itthoni cégnél dolgozok a szoftveriparban, de minden szabadidőmet igyekszem utazással és/vagy túrázással tölteni. Eddigi kalandjaim során több mint 60 országba jutottam el, nagyrészt barátokkal vagy egyedül utazva.

Túrázni kb. 6 éve kezdtem el, amikor cimboráim elhívtak egy éjszakai túrára, majd ezután nekiálltam kéktúrázni is. Közben volt pár “csúcshódítás” a Tátrában, Ausztria alacsonyabb hegyeiben, majd ezeken a tapasztalatokon felbuzdulva bejártam Patagónia szebb ösvényeit (El Chalten, Torres del Paine, Tierra del Fuego). Néha magasabb helyek felé vettem az irányt, mint például az Ala-Kul hágó Kirgizisztánban (3900m), a Humantay-tó Peruban (4200m) vagy az Annapurna-kör Nepálban, idén pedig a Monte Rosa-masszívumban tapasztaltam meg a gleccsertúrázás szépségeit (Signalkuppe, 4554m). Ezen tapasztalatokkal felvértezve tudok pár tanácsot adni minden túrára készülőnek, appok-öltözködés-szervezés, de talán egyéb témakörökben is.

Sztori: Idei iráni utam során terveztem, hogy átkelek az Alborz hegységen, ami az ország északi részében található. Nagyrészt kitaláltam, hogy hogy jutok oda (kb. 3200m-en van egy hágó), melyik városban kell töltenem az éjszakát, és hogy ezen az úton hol fogok szállást találni. Reggel épp próbáltam intézni a fuvart, amikor odajött három észt srác, hogy ők is túrázni akarnak, de fogalmuk sincs hol és hogyan, mert csak átjöttek pár napra Bakuból, hogy körülnézzenek errefelé is. Gyorsan összebarátkoztunk, foglaltunk egy privát taxit, ami egyből a hegyekbe vitt minket, majd felvázoltam nekik az útitervet, ők pedig még nem jártak ennyire magasan, kicsit be is voltak parázva – így kvázi “túravezetővé” léptem elő. A probléma ott volt, hogy nekik volt sátruk, kvázi bárhol tudtak aludni, nekem pedig szállást kellett keresnem a hegyi falvakban, amik gyakran nem álltak pár háznál többől. Az irániak alapvetően nagyon kedves emberek, így hamar kaptam egy szobát, vacsorát, reggelit olyan emberektől, akik angolul nem tudtak egy szót sem, de “activityvel”, valamint telefonos fényképek nézegetésével valahogy megértettük egymást. Reggel összeszedtem sátrazó barátaimat, majd folytattuk utunkat, közben segítve a kecskepásztoroknak, akikkel összeakadtunk útközben.

Székely István

Az Alföld szülötteként teljesen magától értetődő, hogy mivel akartam foglalkozni már tizenéves koromtól kezdve: sziklamászással. Évekkel később erre Írországban nyílt lehetőség. A sziklán minden figyelmemet a kis kiszögellésekre és a mozdulatokra összpontosítom. Mászás közben megszűnik számomra a külvilág.

Hazatérve elvégeztem egy sziklamászó tanfolyamot is, majd a társam meggyőzött arról, hogy a téli magashegyi tanfolyamon is ott a helyünk. Ehhez jól be is vásároltunk felszerelésből, és innentől kezdve elhárult előlem minden akadály. A Tátrában és az Alpokban jó pár túrát és hegyet tudhatok a hátam mögött. Köztük több három- és négyezres csúcsot is sikerült megmászni. Az igazán egzotikus élményeket azonban Dél-Amerikában gyűjtöttem be. Túráztam az Aconcagua lábánál az első leeső hó után. Volt szerencsém megmászni a Villaricát (egy működő vulkán), a Chachanit és a Mistit (mindkettő 5000+ méter), valamint felküzdöttem magam a világ legmagasabb homokdűnéjére.

A túrázást természetesen már sokkal korábban kezdtem, így végigjártam a híres W túrát a Torres del Paine Nemzeti Parkban, és a Vuelta al Huemul körtúrát a déli patagóniai jégmezőhöz, de természetesen a Fitz Roy és Cerro Torre klasszikus túráit sem hagyhattam ki.

Blog
Facebook

Sztori: A perui Andokban a Chachani-vulkán “lábához” nagyjából 5000 méterig vittek fel terepjáróval. Az első napon csak 150 méter szintet kellett leküzdeni, vagyis 5150 méteren táboroztunk. Két spanyol mászótársam, Javier és Maria még rendesen meg tudott vacsorázni, én viszont vacsora közben elég rosszul lettem. Végül valahogy csak megúsztam. Nem tudom mennyi idő után, de elmúlt, és be tudtam fejezni az evést. Javinál este kezdődtek a gondok: kilenckor kezdett hányni, amit én már csak a sátorból hallottam. A fél kettes ébresztés után ők már nem tudtak reggelizni, én leerőltettem egy kevés kaját. Maria indulás előtt, éjjel kettőkor kezdett hányni. Javi sem volt jobban, de azért mindhárman elindultunk. A srác állapota ebben a magasságban nem javult, így hamarosan be kellett látniuk, hogy nekik ez most nem fog összejönni.

A guide-dal egyedül mentem tovább. A tempó nekem is túl gyorsnak bizonyult. Túl gyakran kellett megállni, de a légzésem akkor sem állt helyre, egy helyben állva is ziháltam. Végül 5650 méter körül adtam fel. Túl sok volt még a hátralévő 400 méter szint. A guide rám bízta a döntést. Gondolkodás nélkül továbbment volna velem, ha azt mondom, de akkor a visszafordulás tűnt a helyes döntésnek. Addigra kezdett világosodni, mire leértünk a sátrakig, ahol nem várt más, csak egy befagyott izotóniás ital. Aludtam még pár órát, aztán elgyötörten levonultunk a hegyről, hogy én három nappal később a Mistin bizonyíthassak.

Németh Ákos

Horváth Reni

Az elmúlt években kalandoztam a kanadai Rocky hegységben, a Kilimanjárón és a Mount Merun, és az egyik legizgalmasabb utam a fülöp-szigeteki Guiting-Guiting volt, amikor 14 órás  trópusi eső után indultunk a csúcsra. A tájfun néha gyorsan jön, és nem viccel.
A magasság mellett vonz a távolság. Futok, teljesítménytúrázom. Legutóbb a Nizza-Cannes maratonon jártam. A következő 14 hónapban a korzikai GR20, az Elbrusz és az Aconcagua szerepel terveim között.
Örömmel mesélek többek között arról, hogyan segíthet a fizikális és technikai felszerelés mellett a mentális felkészültség és a táplálkozás. Mi segíthet, ha úgy érzed,  “falhoz” érkeztél. Milyen légzéstechnikát használok, és milyen 4000-5000m magasban az alaptáborban jógázni.
0