Van, aki képekkel emlékszik az élményeire, másnak az illatok vésődnek be nagyon, én az ízekre emlékszem. Például arra az isteni Toszkán pacalra, amit Firenzében ettem. Idehaza, megvallom őszontén, nem voltam egy nagy pacalrajongó, a zsíros, paprikás lében úszkáló törölköző darabok nem vonzanak különösebben. Ám amikor Pisa és környékére látogattam, elhatároztam, feltétlenül megkóstolom a trippa alla fiorentinát. Találtam is egy nagyszerű éttermet a firenzei pályaudvar közelében, ahol aztán a pacallal való kapcsolatom 180 fokos fordulatot vett. A zöldséges szószba belefőtt pacalcsíkok, mellé roppanós héjú kenyér, meg egy pohár vörösbor… fejedelmi lakoma volt. Olyannyira, hogy utána, mint egy szerelmes nő (de hát tulajdonképpen az is voltam, csak nem a szívemet, hanem a gyomromat rabolták el) másra sem tudtam gondolni, csak a trippára. Alla fiorentina. Miután már éjjel-nappal ezután csorgattam a nyálam, sürgetővé vált a helyzet. Meg is vettem öt hónappal későbbre a repülőjegyet, és előrelátó emberként azon nyomban le is foglaltam az asztalt az étteremben.

Onnantól számoltam vissza a napokat. Már csak 149, 148, 147 nap, és ismét ott ülhetek az imádott pacalom felett.
Szeretem az időt, olyan megbízhatóan eltelik.
Így történt ezúttal is: végre eljött a Nagy Pacalozós Nap. Csinosan felöltöztem, ahogy az egy ilyen fontos randevúra dukál (parfümöt nem tettem fel, el ne nyomja nekem a zöldséges ragu illatát!), majd helyet foglaltam az asztalomnál. A pincér menü ajánlatát élből visszautasítottam. Tudtam mit akarok.
– Egy firenzei pacalt, lesz szíves – mondtam ékes olaszul.
– Az ma nincs az étlapon – közölte. Bennem pedig öt hónap kemény várakozása omlott össze e pillanatban.

Az előadásomban sok ételről fogok mesélni, így a nyálcsíkok kibuggyanása végettt érdemes partedlivel készülni.