Ültem az asztalnál, és potyogtak a könnyeim. A mai napig tisztán emlékszem, milyen erősen szólalt meg benne az érzés, hogy nekem most mennem kell. Fogalmam nem volt róla, hogyan kezdjek neki. Folyamatosan próbáltam magam lebeszélni, féltem, de éreztem, nekem most valami teljesen mást kell tapasztalnom, hogy tovább tudjak haladni az életben. Úgyhogy vettem egy csak odaútra szóló jegyet Nepálba.

Amikor Katmanduban, Nepál fővárosában szállt le a gép, felbukkantak az arcomon azok a kis örömkönnyek, amiket egy utazó sosem felejt el. Ott álltam Nepálban teljesen egyedül, azt sem tudtam, hogy fogok eljutni a szállásra. Bár applikációval tudtam taxit hívni, de a számomra teljesen ismeretlen írásjelek miatt nem tudtam, melyik az én kocsim, így vagy három taxis otthagyott. Aztán valahogy sikerült autóba szállnom. Sikított a lelkem. A nagy összevisszaságban, a négysávos autóúton ballagott át egy sánta kutya, nem ütötték el, békésen kikerülték. Akkor tudtam, hogy jó helyen vagyok. Jó pár ilyen helyzetet éltem át az ott eltöltött két hónap alatt. Párszor megizzadt az őrangyalom, az biztos.

Szeretném elmesélni a történetemet, az élményeket, amiket átéltem, és szeretnék gyakorlati tanácsokat továbbadni, hiszen annyi mindent csinálnék másképp…