Előadó: Fekete Mihály

"Bezzeg az én időmben!" - időutazás a Kádár rendszerben keleten és nyugaton

1947-ben születtem, 72 éves vagyok.
15 éves koromban jártam először külföldön: bőrönddel, repülővel, lovas kocsin, busszal, gyalog anyám és öcsém társaságában bejártuk Romániát a tengerparttól Bukaresten át Erdély jelentős részéig. Ez egy spontán, teljesen szervezetlen utazás volt, nem nyaralás. Megnéztünk mindent, amit tudtunk, ahogy bírtuk. Ahogy később is, mindig a megismerés, az országok bejárása érdekelt, nem a pihenés, nyaralás. Nem emlékszem arra, hogy külföldön nyaraltam volna… Szállást előre sose foglaltam, nem izgatott, hol fogok aludni, az ismeretlen kaland jobban vonzott.
A ’60-as években megnyílt a lehetőség a volt szocialista országokba történő, viszonylag könnyen elérhető utazásra, így „cseregyerek” voltam az NDK-ban egy drezdai családnál, hogy nyelvet tanuljak, de többször voltam Csehszlovákiában, Lengyelországban is. Ezek voltak az általános lehetőségek, különösen a fiatalok számára. Számos, hallatlanul szerencsés véletlenek összeesése révén 1965-ben, érettségi után majdnem egy fél évet nyugaton töltöttem, az NSZK-ban éltem és dolgoztam, de jártam autóstoppal Dániában, Svédországban és a Benelux államokban is. Így számos olyan kulturális esemény részese lehettem, mint a West Side Story, az első Beatles film megtekintése vagy Zorba, a görög (ezeket a filmeket nálunk csak évekkel később mutatták be), és azt hiszem én voltam Magyarországról az első, aki élőben, koncerten láthatta a Rolling Stones együttest a 22 éves Mick Jaggerrel. Utána 10 évig – természetesen – én sem kaptam nyugatra útlevelet, ezért a Balkán felé orientálódtam. Így az akkor még Magyarországnál modernebb, szabadabb, sokszínűbb Jugoszlávia lett első számú kedvencem. Rengeteget jártam ide elsősorban Makedóniába, Koszovóba, Montenegróba és Szerbiába, akkor ezek még tagköztársaságok voltak a títói „bratstva i jedinstva” (testvériség és egység) jegyében. Először autóstoppal, később többször Babettával, majd családdal jártam itt, főleg a hegyekben, kolostorok, kanyonok mentén leginkább vadcampingezve.

Mivel már a táncház mozgalom kezdetei előtt érdekeltek a népek zenéi, sokat gyűjtöttem az akkor még igazi élő népzenészektől esküvőkön, egyházi ünnepeken. Megörökíthettem, amikor a falu szinte teljes lakossága népviseletben járt és voltam az erdélyi szászok között is, akiket később kitelepítettek Németországba.
A ’70-es évektől könnyebb lett az utazás nyugatra is, így a rendszerváltásig én tulajdonképpen már bejártam Európát, de jártam az USA-ban is, laktam New Yorkban a Squat Theaterben a Magyarországról a ’70-es években kiutasított Halász Péteréknél és meglátogattam Hustonban asztronauta barátomat, aki elvitt a Mississippi mocsaraiba, New Orleansba, de bejutottam általa a NASA minden részébe és az űrhajóba is.

1970-ben elvégeztem a Vendéglátó Ipari Főiskolát, és gyakorlatilag az egész életemben utazási irodákban dolgoztam: beutazást szerveztem nyugati országokból Magyarországra először az IBUSZ-nál, majd a Budapest Touristnál, végül saját utazási irodában, mely az egyik első „maszek” utazási iroda volt Magyarországon (él és virul ma is).
2004-ben, mielőtt Montenegró teljesen önálló lett, írtam az első útikönyvet erről a kis új államról.
Ezen, fél évszázaddal ezelőtti kalandokról, élményekről mesélnék Nektek, melyek ma gyakran abszurdnak, ismételhtetlennek és irreálisnak tűnnek.

Ha utazunk – természetesen – a térben utazunk, 3 dimenzióban: balra, jobbra meg felfelé (esetleg lefelé). De ahogy korosodunk, egyre inkább rájövünk, hogy van egy negyedik dimenzió is: az idő. Mivel 70 éves elmúltam, én hallgatóimat egy időutazásra szeretném meghívni. Sőt, egy olyan utazásra, amikor el sem hagyjuk kis hazánk határait.

Arról szeretnék mesélni Nektek, hogy a Kádár rendszer hajnalán hogyan lehetett utazni, hogy nyílt ki a Világ (ha kinyílt), milyen volt eleinte minden hivatalos és nem hivatalos információ nélkül elindulni, útlevelet, vízumot, némi valutát szerezni. Milyen hosszadalmas fáradozásba és pénzbe került, míg végre kezünkbe kaptuk egy útra érvényes útlevelünket és hátunkra vehettük hátizsákunkat (amely szintén nem olyan volt, mint a mai modern hátizsákok). Milyen volt rendes térkép, telefon – pláne mobil telefon -, biztosítás, bankkártya nélkül szabadnak érezni magunkat, amikor tudtuk, hogy ha bajba kerülünk, senki sem tud segíteni a családból, ismerősi körből, mert nem tud utánunk jönni, nem tud pénzt küldeni. És hogyan küzdöttünk a vámosokkal, hogy kiutazáskor ne találják meg a dugipénzt, szalámit és esetleges más, pénzzé tehető vagyonkánkat, hazafelé pedig ne vegyék el a kincseket (farmert, lemezeket, könyveket, technikai cikkeket, érdekes kajákat, stb). Hogyan választottunk úti célt akkor, amikor szinte az egész világ „nyugatnak” számított (minden ország, amellyel Magyarország nem rubel elszámolásban állt).
Mi a különbség a látogató turista, hivatalos útlevél/vízum között? Mit jelentett az útlevélben az „ablak”a „Bulgáriába Jugoszlávián át” pecsét és hasonló, ma már ismeretlen kifejezések? Első alkalommal erről mesélnék a rendszerváltás után születetteknek és emlékeznék azokkal, akik mindezt végigélték már/még.