Halász Levente vagyok, jelenleg az ELTE Földtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje, emellett több felsőoktatási intézményben oktatok városföldrajzzal, turizmussal, szociológiával kapcsolatos kurzusokat, nemzetközi kutatási projekteket menedzselek, végül, de nem utolsósorban körutazásokat és túrákat vezetek.
Sokakkal ellentétben nem tartom magam világvándornak, nem óhajtom magam mögött hagyni Magyarországot, imádok elutazni, fejest ugrani a végtelenbe, de ugyanilyen szeretettel térek haza és folytatom tovább itthoni feladataimat.
Számomra az utazás ajtó a világra, amelyen belépve párhuzamosan találkozhatunk a gazdagság, luxus és jól-lét magasságaival, valamint a nyomor, a szomorúság és szerencsétlenség érthetetlen és feldolgozhatatlan mélységeivel. Ezek az élettapasztalatok pedig végérvényesen befolyásolják az emberi tulajdonságokat.
Az utazás számomra legfontosabb tudatformáló funkciója az otthoni közegben kialakult, rögzült értékek átgondolása, a fontossági hierarchiák megváltoztatása, a környezetemben lévő emberi kapcsolatok szelektálása, a materiális javak helyett a megfoghatatlan és pénzzel kifejezhetetlen élmények tisztelete. Radikálisan értékelődnek át a mindennapok „problémái”. Az utazások során megszámlálhatatlan szomorú, fájdalmas szituációval találkozik az ember, amely az itthoni életét, kapcsolatrendszereit, a problémák terén tapasztalt hozzáállását megváltoztatja. (Ez egyfajta érzéketlenséget alakít(hat) ki az utazóban, ugyanis az itthoni környezetében élők gyakorta komikusan eltúlzott gondjait – látván, tapasztalván a valódi problémákat – tudatosan vagy tudat alatt figyelmen kívül hagyja!)
Az utazásoknak köszönhetem életem legboldogabb, legpozitívabb és egyben legtragikusabb, mély lelki sebeket okozó maradandó élményeit, ezek pedig alapvetően átírták és folyamatosan alakítják személyiségemet. Ennek ellenére számos utazóval egyetértésben univerzális igazságnak tartom, hogy félelemmel tilos útnak indulni. Egészséges izgalomnak, kíváncsiságnak mindenkiben van helye, de a félelemmel falakat építünk, korlátozzuk magunkat az élmények befogadásában.
Egy évtizede első balkáni tapasztalataim – a sztereotípiákkal megbélyegzett térség természeti kincseivel, kulturális sokszínűségével és irigylésre méltóan kedves, közvetlen embereivel, család- és közösségalapú társadalmával – szempillantás alatt gyökeresen megváltoztatta utazással kapcsolatos attitűdömet. Ettől az időbeli választóvonaltól kezdve vallom és érzem magam utazónak.
A Föld 5 kontinensének 50 országát látogattam végig, ezekben főként turistagettóktól távoli, a globalizáció által kevésbé érintett térségeket, városokat, autentikus kultúrákat kerestem fel. Megunhatatlan utazási céljaim közé tartozik – a teljesség igénye nélkül – Európa legfiatalabb országa, Koszovó, a Selyemút oázisvárosai, kontinensünk utolsó diktatúrájának fővárosa, Minszk, a hiperurbanizáció hírhedt példája: Kairó, az Andok öt-hatezer méteres havas csúcsai, valamint vikunyáktól és alpakáktól hemzsegő hegyoldalai, az utolsó magyar királynéról és konyakjáról híres Albánia, az iszapfortyogókkal tarkított Izland, illetve Magyarország északi perifériáinak eldugott völgységi-dombsági falvai paraszt barokk házaival és festett kazettás mennyezetű középkori templomaival is elvarázsol.
