Halász Levente

Inszomnia Közép-Ázsiában
Üzbegisztán – A Selyemút kereskedővárosaitól az Aral-tó katasztrófájáig

Halász Levente vagyok, jelenleg az ELTE Földtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje, emellett felsőoktatásban oktatok, nemzetközi projekteket menedzselek és utazásokat szervezek/vezetek. Mióta eszemet tudom, az utazás képezi elsőszámú szenvedélyemet, amely pályaválasztásomban is megmutatkozik. Mint oly sokan, Magyarországgal kezdtem, majd a szomszédos és nyugat-európai államokat, illetve Észak-Amerikát látogattam meg. Ekkor még turistaként!
2008-ban azonban egy boszniai és montenegrói terepgyakorlat alkalmával elementáris változás következett be. A Balkán – természeti kincseivel, kulturális sokszínűségével és irigylésre méltóan kedves, közvetlen embereivel – egy szempillantás alatt örök szerelmemmé vált és gyökeresen megváltoztatta az utazással kapcsolatos attitűdömet.

Ez az az időbeli választóvonal, amelytől kezdve utazónak vallom és érzem magam, eddig a Föld 48 országát barangoltam be és kevés kivételtől eltekintve kizárólag turistagettóktól igen távoli, a globalizáció által kevésbé érintett térségeket, városokat, autentikus kultúrákat látogat meg.
Kedvenc, megunhatatlan úti céljaim közé tartozik – a teljesség igénye nélkül – Európa legfiatalabb országa, Koszovó, a végtelenbe vesző Kazah-sztyeppe, a turizmus homlokteréből méltatlanul kieső Moldova, kontinensünk utolsó diktatúrájának fővárosa, Minszk, illetve az utolsó magyar királynéról és konyakjáról híres Albánia. Utazásaimat sosem tervezem meg, egy vonat-, busz- vagy repülőjeggyel a zsebemben és/vagy stoppal nekilódulok az ismeretlennek, ahol rábízom magam a sorsra. Kíváncsi és spontán utazóként első teendőm a helyi kultúrában való elmerülés és a kora reggeltől késő estig, éjszakáig tartó szünet nélküli élménygyűjtés. Külföldi utazásaim alkalmával egyetlen területen mutatkozom gyávának, ez pedig a gasztronómia. A helyi specialitásokat kínáló utcai kifőzdék, nyüzsgő piacok ételkülönlegességeinek degusztálását bátrabb utazótársaimra hagyom.

Gyakran tartok előadásokat utazásaim során szerzett gyakorlati tapasztalatokról, élményekről, többek között a Magyar Fölrajzi Társaság vagy az ELTE Földrajzos Klub rendezvényeinek keretében. Ezen kívül számos utat szerveztem és vezettem – döntően Hazánkban és a környező országokban.

Mostani előadásomban Közép-Ázsia két országába, Üzbegisztánba és Kazahsztánba invitálom az érdeklődőket, ahol idén összesen egy hónapot töltöttem. Ez az utazás évek óta legfőbb álomként lebegett szemem előtt, de a Balkán és Kelet-Európa posztszovjet országainak felfedezése – mielőtt ezek is a „tömegturizmus oltárán” kerülnének feláldozásra – előnyt élvezett…

A két országot döntően tradicionális, kommunista időkből származó vonatokkal, valamint a létező összes (taxinak aposztrofált) személyszállító eszközzel utaztam keresztbe-kasul. Az utazás legmeghatározóbb építészeti, természeti és antropológiai élményeit szeretném szubjektív szemüvegen keresztül bemutatni. Többek között az egykori aral-tavi halászat mementóiként rozsdásodó hajóroncsok uralta, sós homokviharokkal tarkított sivatagi tájat, a perzsa-iszlám építészet monumentális és pompás épületeinek otthont adó Samarkandot, Bukharát, Khivát, a szovjet városépítészet „csodáját”, Almatyt és Tashkentet. Rajtuk kívül a Tien Shan hegység északi előterének kristálytiszta hegyi tavait és a kínai határ menti vad szurdokvölgyeit, a végeláthatatlan, porviharoktól hemzsegő, pokolian forró Kizil-Kum sivatagot és a hruscsovi szűzföld-program helyszínét, a terméketlen kazah sztyeppét.

Előadásom címében az inszomnia a véget nem érő, fülledt levegőjű, ám érdekesebbnél érdekesebb emberekkel (és helyzetekkel) való találkozás lehetőségét kívánó „átvonatozott” éjszakákkal, a spontán módon összeverődő közép-ázsiai vircsaftokban átmulatott estékkel és a hőség miatti hánykolódással töltött „alvással” magyarázandó.

Galéria