„Miközben a felforrósodó motoron jó húsz perce – a felütés drámaiságát segítő szófordulattal élve – az életemet mentve csimpaszkodom egy katonába, akár még az is felmerülhetne bennem, hogy mi a bánatot keresek ezen a lakatlan szigeten. […] Ennek ellenére, vagy talán éppen a nehézségek leküzdése miatt, a füves-bokros csapáson végcélom felé motorozva buddhai mosoly ül ki az arcomra. Ami pár napja még elúszni látszott, mégis valóra válik: már csak percek kérdése, hogy elérjem Indonézia és egyben Ázsia legdélibb pontját.”

Persze ezeken az utazásaimon nem csak a szélsőpontokra vadásztam, hanem mindig bejártam a „környéket”. Eljutottam így hegyi pápua törzsekhez, voltam az „Új Balinak” nevezett szörfparadicsomban, napokig kenuztam Raja Ampat vízivilágában, sznorkeleztem a puritán-iszlám Weh búvármekkájában, vagy pedig úsztam a világ legnagyobb krátertavában, a 100 km hosszú Toba-tóban. Na meg jelen lehettem a ramadán végét ünneplő böjtmegtörő felvonuláson Medan másfélmilliós városában, tovább menve pedig láttam a 170 ezer ember halálát okozó 2004-es cunami után mára újjáépült, mosolygós Acehet is. És mindeközben csomó olyan dolgot tapasztaltam, ami az előzetes – felszínes – képhez, sztereotip elvárásokhoz vagy riogatásokhoz képest pont az ellenkezőjét hozta számomra. Ezáltal is – e három indonéziai túra után – még inkább megerősödött bennem az első benyomásom: Bali valóban kitakarja Indonéziát. Nem azért, mert ne lenne lenyűgöző hely, hanem mert a sikere miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rajta keresztül megismertük az egész országot. Pedig az igazi Indonézia Bali mögött van.