Csétanyja dász, avagy Karádi Csaba vagyok, 30 éve Krisna-hívőként pergetem a napjaimat.
’91-ben jártam először Indiában. Aztán még igen sokszor. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez az én világom. Imádom.
Tisztes állampolgárok első pillanatban megrökönyödnek, amikor elhagyják a repülőteret és bekeverednek valamelyik nagyvárosba. Vannak, akik a második pillanatban is. Van, amikor a rököny vidéken sem múlik el. Sőt! Az utazás végéig megmarad 🙂
India az a világ, aminek a felfedezéséhez, még most is kell némi elszántság. Pedig hol van már a ’80-as ’90-es évek vadromantikája?
Bár mostanság egyre ritkább, amikor
- már csak a busz tetejére férsz föl,
- amikor az iránytaxiban hátba rúg az útitárs kecskéje,
- amikor ugranod kell, nehogy bokán köpjenek bétel-lével (nyállal),
- amikor nem tudod eldönteni, hogy a bérelt taxidban ülő idegenek a sofőr rokonai, vagy a sofőr magánbiznisze keretében ülnek az „autódban”,
- amikor nem vagy biztos benne, hogy a sofőröd betöltötte a 14-et,
- amikor durván nem vagy benne biztos, hogy a sofőröd észrevette-e, hogy már percek óta a szembe-sávban száguldunk, és jön szembe a teherautó,
- amikor teljesen bizonytalan vagy benne, hogy a patikus, aki kipakol eléd egy halom gyógyszert, értette-e, milyen betegségre keresel megoldást,
- sőt!, ért e egyáltalán bárki bármit, akivel interakcióba kerülsz….
