Nagy Bendegúz

Dikta-túra - posztszovjet ösvényeken gurulni

Nagy Bendegúz vagyok, azok számára, akik a Járatlan utakon fesztivál visszatérő vendégei, már nem ismeretlen: 1973-ban, születtem Erdélyben, családommal később áttelepültünk Magyarországra. Egyetemista koromban, hegymászóként, megsérült a gerincem edzés közben és ennek következtében kerekesszékbe kerültem.

Ugye nem hinnéd, hogy így kezdődik a csodálatos, néhol hajmeresztően kalandos élményekkel teli történetem?… Újrakezdtem az egyetemet: Svédországban, majd a BME építészmérnöki karán is megszereztem a rehabilitációs szakmérnöki oklevelet. Kerekesszékes sportolóként folytattam a versenyzést is, maratoni versenyen is jó helyezést értem el. Emellett újabb hobbim lett az utazás. Barátaimmal beutaztam Kurdisztánt, Iránt, Afganisztánt – leginkább hátizsáknyi cuccal.

Itt nem álltam meg. Jött három hónap, tizenegy ország, húszezer kilométer egy Jimny-ben, tengerszint alatt jóval, felette sokkal, -5 és +50 Celsius-fok között, Románia, Moldávia, Ukrajna, Oroszország, Kazakhisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Azerbajdzsán, Grúzia, Törökország és Bulgária barátságos és kietlen vidékein keresztül…

Persze fordultam már vissza, amikor például fotózás miatt börtönbe kerültem; Mauritánia legtávolabbi csücskében egy cellában, iszonyatos hőségben volt mit átgondolni…Ugyanezen az utamon a fővárosból az ezernégyszázkilométerre található Némába igyekeztem többekkel egy tömött kocsiban. Az egyik hajnali pihenőt kihasználva mély álomba zuhantam, majd nagy csöndre ébredtem, no meg arra, hogy a kerekesszékemmel együtt nyilvánvalóan helyhiány miatt otthagytak az út szélén…

Természetesen nem adom föl egykönnyen, sőt. 2008 januárjában a kontinenst nyugat-keleti irányban terveztem átszelni, de két hónapnyi utazás után a szenegáli-mali határvidéken lebetegedtem; több utamon edzett terepjárómat Nouakchottban egy barátomnál hagyva hazarepültem. Itthon különböző kórházakban eltöltött csaknem háromhavi gyógyulást követően még ugyanazon év őszén visszamentem a kocsiért és persze mindazért amit az utazás adhat.

Az, hogy kerekesszékem van, sokféle viszonyulást vált ki az útjaim során. Az azerbajdzsáni határon arra a kérdésemre, hogy miért nincsenek mozgássérültek, a tiszt azt felelte, hogy bedobálják őket a Kaszpi-tengerbe. Mások a karjukban vittek föl egy liftnélküli épületbe, vagy tömtek degeszre helyi finomságokkal. Egy kazah még nagyobb összeggel is támogatni akart. Aztán sokan – nem egyszer szintén utazók – például a sofőrömet keresik, mert azt sem hiszik el, hogy elvezetek egy terepjárót. Őket általában meghagyom a hitükben és rendszerint halál komoly arccal még megtoldom mindezt valami nagy blődséggel is. Vannak mulatságos perceim.

Sok helyen voltam már, sok helyre megyek még. Hová térnék vissza?

Újabban letelepedni Afrikában szeretnék, Egyébként Közép-Ázsiában Kirgizisztán ragadott meg annyira, hogy visszatérnék.

Bakancslistám nincs, soha nem is volt, az útjaim minimális tervezés mellett maximális spontaneitással zajlanak.

Tavaly írtam egy könyvet, s ebben a fotókkal gazdagon illusztrált kötetben 2002 és 2013 között Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában megtett útinaplómban írtak közül válogattam egy tucatnyit.

Feszegetem a kerekesszékes lét határait.

 

Facebook: https://www.facebook.com/nagy.b.lorand

Weboldalak: http://www.pbase.com/bendeguza

http://mipszi.hu/blogs/bendeguz

http://drahu.org.hu/oldalak/aktualitasok.html

Bemutatkozó videó
0