Rátz Tamara

Észak-Korea szubjektíven
Nagyon szubjektív benyomások Észak-Koreáról

Rátz Tamara vagyok, turizmuskutató, tanszékvezető főiskolai tanár a Kodolányi János Főiskola Turizmus Tanszékén. Mióta vissza tudok emlékezni, mindig utazni akartam, még mindig megvan például az az általános iskolai földrajz-atlaszom, amelybe gondosan berajzoltam egy világ körüli út tervét.

Az első meghatározó utazásaim az egyetemi évekhez fűződnek: a Közgázon minden ösztöndíjat megpályáztam, amit lehetett, azokat is, amelyek senki mást nem érdekeltek, így részt vettem például Loucenben egy multimodális fuvarozás tréningen, szakmai gyakorlaton voltam egy Le Havre-i fürdőszoba-kellékekkel kereskedő cégnél (ahol olyan kérdésekre várt volna választ a főnököm, hogy Magyarországon hogyan szabványosítják a csövek átmérőjét….azóta sem tudom), vagy előadást tartottam de Gaulle hazai megítéléséről egy párizsi konferencián, ahol 65 év volt az átlagéletkor. Elvétve jött szembe másik női résztvevő, és az volt a benyomásom, hogy rajtam kívül mindenki tábornok, nagykövet vagy akadémikus.

Ezek az évek arra nagyon jók voltak, hogy bebizonyosodjon, semmit sem muszáj megtervezni, az utazáshoz szükséges pénz és idő pedig fordítottan arányos: mivel nem volt soha elég pénzünk, időnk viszont igen, Európát interraillel, stoppal vagy végtelenül lassúnak tűnő buszokon utaztuk körbe a barátaimmal, és persze aludtunk vonaton, pályaudvaron, tengerparton, parkban, utcán, kolostorudvarban és mezőn, és ugyan egy csésze kávéra sem futotta soha, de Granadától az északi sarkkörig lenyűgöző helyeket láttunk.

A PhD évei alatt aztán kitágult a világ, még több ösztöndíjat pályáztam meg, tanultam egy fél évig Angliában, eljutottam jó néhány észak-amerikai konferenciára, elutaztam Balira nyaralni, mert szembejött egy kihagyhatatlanul olcsó repülőjegy, elkezdtem vendégoktatóként Finnországban tanítani, majd pedig rám talált álmaim munkája, amelynek keretében norvég diákokat vittem dél-kelet ázsiai körútra és tanítottam Ausztráliában.

Az inter-railes körutakat követően talán ez a munka volt a második igazán meghatározó élményem, a kambodzsai-thai határon átgyalogolva vagy a vietnami éjszakai buszon éreztem meg igazán azt, hogy az egész világ elérhető, beutazható. Azóta van egy laminált világtérkép a fürdőszobám falán, zuhanyozás közben szoktam nézegetni, hogy mi legyen a következő úti cél. 80 országban jártam eddig, nagy részükben többször vagy sokszor, mostanában főleg Latin-Amerika vonz, mert spanyolul tanulok.

Ma már nem az utcán alszom, általában olyan airbnb szobát keresek, ahol helyi a vendéglátó. Emiatt az is átalakult, hogy mi marad meg egy-egy utazásból igazán emlékezetes élményként: míg korábban ezek a helyek, a látnivalók voltak, mostanában inkább az emberek, a beszélgetések a fontosak.

Az előadásomban egy észak-koreai utazásomról fogok beszélni. Észak-Korea tulajdonképpen soha nem szerepelt az álmaim között, mert nem volt kedvem csatlakozni egy turistacsoporthoz, de két éve, egy hajnali repülőút előtt ébren töltött éjszaka során véletlenül rábukkantam egy hirdetésre, amelyben a Pyongyang Tourism College önkéntes angol nyelv és turizmus tanárokat keresett. Ez így kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt, mert nagyon szeretek tanítani, és persze azért kíváncsi is voltam, tehát megpályáztam, továbbjutottam az első körben, aztán a másodikban is, és végül jött az email, hogy kiválasztottak, ekkor és ekkor találkozunk Pekingben.

Hogy mi történt ezt követően, milyen a KNDK mint turisztikai desztináció, mégis mit lehet turizmus marketingből tanítani egy végletekig centralizált gazdaságban, egyáltalán milyennek tűnik belülről ez az ország, ezt fogom elmesélni, nagyon szubjektíven, kizárólag a saját benyomásaimra alapozva.

0