Az egyetemista létemből fakadó lehetőségeket kihasználva másodszor utaztam külföldre egy hosszabb tanulmányi útra, Új-Zélandra. Sejtettem, hogy a legtöbb időt nem az iskolapadban és könyvek lapozgatásával fogom eltölteni. Szabadjára engedtem a világ iránti érdeklődésemet. Meg akartam tapasztalni, hogy képes vagyok a lehetetlen leküzdésére. A saját lehetetlenem leküzdésére.
Egy hónap sem telt el az itthoni első stoppos utam óta, kiérve a világ végére, Óceánia kincsesdobozát nyitogatva ki akartam próbálni magam. Nem csak országot váltottam, életstílust is. A stoppolás egy teljesen komfortzónán kívüli élmény volt, nem volt azonos az akkori énemmel. Tekintetemet az égre emelve az ország fölött terpeszkedő Nagy Fehér Felhő nyomába eredtem.
Megtanultam messze lenni. A kb. 19.000 km-es távolság és a 10-12 órás időzóna eltolódás lélektanilag is megtette a hatását, meg kellett tanulnom egyedül lenni. Ehhez kaptam végtelen szabadidőt. És eleinte iszonyú nehéz volt, hogy megtaláljam magam térben és időben. Új valóságot kaptam Új-Zélandon, kívülről láttam a valódi énemet.
Az érkezésemet követően Aucklandben kicsekkoltam a Dunedinbe tartó járat indulása előtt. Úgy döntöttem, hogy beledobom magam a mélyvízbe és a maradék 1500 km-t egyedül, stoppal teszem meg az Északi-szigetről a Déli aljára. Ha már korlátok leküzdése és kitartásnál tartunk, az egyetlen terv: leérni Dunedinbe, mire az egyetem elkezdődik.
