Szőcs Katalin

Dél-Amerikától Ázsiáig
Hegymászó expedíciók, kalandozások és önkéntes munka

„Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt…
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben….”
(Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal)

Szőcs Katalin vagyok, barátaim Katának szólítanak, és bár kutyám nincs (sajnos), a természetjárásban, zarándoklásban, utazásban gyakran érzem azt, amiről a költő beszél…

Gyermekkorom óta szeretem a hegyeket, a természetet és szeretek utazni. Nagymamám ősi kertjében találtam rá először az árnyat adó nyári almafa lombjára és kisgyermekként ott csodáltam a levelek táncát a szélben, törzsének dőlve gyakran elmerengtem, hallgattam a madarak énekét és néztem a messzi égboltot. Csodák, melyek a szívembe lopóztak…

Később, oly szerencsés voltam, hogy barátokra leltem, kik hasonló módon éreztek a természet iránt, és velük együtt elkezdtem járni az Erdélyi havasokat. Mindig csak nagyon egyszerűen vándoroltunk, nyitottan egymásra és a természet szépségére, nagy zsákkal a hátunkon, sokszor csendben barangolva, máskor vidáman cseverészve, majd megpihenve apró sátrak biztonsága és tábortüzek melege mellett.
Sokat jártuk a Nagy-Hagymás, a Kelemen, a Görgényi havasok és sok más Erdélyi hegy gerincét, és szép lassan a természet szeretete mélyen a szívembe költözött. Szeretem a zúgó patakot, a meredek sziklát, a napsugarat, mely besüt a fenyvesbe, a vadvirágos mezőt, margaréták mosolyát, a fenyők búgását és a csillagokat, melyek életre keltik az éjjeli eget. Szeretem a csendet, és szeretem „csak úgy”, szinte gondolatok nélkül, csodálni a táj végtelenségét egy-egy hegycsúcsról.

Aztán sok messzi vidékre is eljutottam, utaztam, jártam-keltem és zarándokoltam… Szeretem a kihívásokat, szeretek új embereket, új kultúrát, új tájat és hegyet megismerni. Valahogy az évek során mindig azt tapasztaltam, hogy a világ gyönyörű, színes, érdekes és a benne lakó emberek barátságosak, kedvesek, segítőkészek, nyitottak és jók. Rájöttem, hogy a kalandok, az utazás, a természetjárás mindig kicsit közelebb visz önmagam megismeréséhez is, és erőt ad a hétköznapokhoz.

Idén télen-tavaszon két nagy álmom is valóra vált, amiért nagyon hálás vagyok. Részt vettem egy hegymászó expedíción Dél-Amerikában, ezt követően pedig önkéntesként dolgoztam egy kis árvaházban Nepálban. Közben utazgattam Argentinában, Chilében, Nepálban, Thaiföldön és Kambodzsában.

Dél-Amerikába a kíváncsiság vezetett és egy nagyon színes és érdekes világgal találkoztam. Találtam sok kedves embert, végtelen sivatagos tájat, sokszínű köveket, fordított szivárványt, bugyuta de erős öszvéreket, „empanadast”, maté teát, vicces stoppos élményeket, vidámságot, szabadon fúvó szelet, havat, hideget, nehéz hátizsákot, két nagyon magas hegyet és szikrázó napsütést (persze sok minden mást is).
Nepálba utazásomkor vonzott a Himalája magasa, a lebegő imazászlók, ez emberek kedvessége, nyugalma és boldogsága, és az a pici árvaház, amelynek vezetőivel már korábban felvettem a kapcsolatot, és akik szeretettel vártak. Önkéntes munkára mentem, 11 szegény sorsú gyerekre vigyáztam, kisfiúkra és kislányokra. Sokat szaladgáltunk, játszottunk, állatkertbe mentünk, csónakáztunk és főztünk… Szegényen éltek, és számos nehézséggel küzdöttek, de ragyogó tekintetüket és mosolytól sugárzó arcukat most is szívemben őrzöm…

Körbejártam az Annapurnát, majd egyszer csak haza kellett jönnöm, várt a meleg otthonom és kedves lakótárs barátnőm egy gyönyörű virággal. Jó volt hazajönni, de tudom, hogy az Út folytatódik. Folytatódik a mindennapjaimmal, folytatódik a gyerekek támogatásával és további tervek szövögetésével.

Mindezen élményeimről szeretnék mesélni az előadásomon és szívesen válaszolok majd kérdéseidre.

Várlak szeretettel!

Facebook oldalamhttps://www.facebook.com/szocs.katalin.165

0