Már majdnem elértük a hómezőt, amikor megpillantottuk a házat. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy az épület 3000 méteren fekszik, mi pedig még csak 2200 méteren jártunk. Ebből logikusan arra következtettünk, hogy sziklamászás következik. Már megkezdtük az utat felfelé, amikor eleredt az eső. Ahogy a közepesen kitett ösvényen haladtunk a sziklafal oldalában, az eső egyre jobban rákezdett. Átkeltünk egy nagyobb hófolton, majd a kitaposott út sziklamászásba váltott. Az előrehaladást láncok, kenderkötelek és létrák segítették, de a nehéz hátizsákokkal így is lassan haladtunk. Közben tovább romlott az idő, és a felettünk húzódó gerincen időnként táncot jártak a villámok. Federico kissé lemaradt, ezért megvártam, míg Csabi és Szilárd tempósan haladtak felfelé a menedék felé.
A menedékház néha kikandikált a sziklák közül, de nekem úgy tűnt, hogy bármennyit megyünk, egyszerűen alig közeledünk az úti célunkhoz. Kilenc órája indultunk el, rengeteg kilométert tettünk meg, ránk szakadt az ég, és a villámlás sem javított a lelkiállapotomon. Fáztam, de nem volt értelme felöltözni: mire magamra kaptam volna valami melegebb ruhadarabot, az azonnal átázott volna. Testileg és lelkileg is kimerültem. A zivatar ellenére megálltunk enni valamit, én pedig felszívtam az utolsó korty vizemet. Szóltam Federiconak, hogy nem érzem magam biztonságban, ezért ne hagyjuk el egymást; így másztunk tovább felfelé. Annyira a feljutásra összpontosítottam, hogy egyszer megmásztam egy kisebb sziklaszakaszt, és csak utána vettem észre, hogy keresztülmásztam a kitaposott ösvényen.
Végre megérkeztünk a házhoz. Benyitottam az ajtón, ledobtam a hátizsákomat, és leültem a felszereléstároló padjára: véget ért a tízórás kálvária. Csurgott rólam a víz, én pedig mozdulni sem tudtam. Pillanatokon belül egy férfi és egy nő rohant le a lépcsőn, nagy takarókkal a kezükben. Segítettek levenni rólam a bakancsot és a vizes ruhákat, majd betakartak. Közben Federico is megérkezett, így végül mindenki biztonságba került.
