Dóri, férjével, Edvárddal együtt vágott neki a világnak az egy évig tartó nászút keretében. Azóta is hosszabb rövidebb időre felveszik hátizsákjaikat, amiben egy-két különleges eszköz is helyet kap azért, hogy minél kevesebb hulladékot hagyjanak maguk után. Itthon zero waste életmódot élnek és ezt ültetik át utazásaikba is. Az ország első hulladékmentes utazó blogjának, a Talapalatnyi történetek-nek szerzői és a Járatlan Utakon Fesztivál rendszeres előadói. 

Dóri környezetvédelemmel, az önként vállalt egyszerűbb életmóddal foglalkozik. Az ország első minimalista fesztiváljának (SimpliCity Fesztivál) megálmodója és szervezője. 

Ha a “turistaság” védett buborékában látogatunk el helyekre, az utazás helyi és kulturális élményét sokszor nem visszük magunkkal, amikor hazaindulunk, csak megmaradunk a képeslapok műanyag távolságában, ebben a burokban. Dóri szerint ma már a hátizsákos utazás sem garancia arra, hogy valóban lássunk és tapasztaljunk valamit. Akkor mégis, hogy utazhatunk úgy, hogy ne váljunk tömegturistává? Erre keresi a választ a beszélgetésen.

Hátizsákos útjaim közül az egyik nagy kedvencem a Portugáliában 2 hétig tartó vadkempingezésem akkori barátommal. Naponta megtettünk 30-45 km-t és ott aludtunk, ahol az éjszaka ért. Legtöbbször egy szikla tövében, az aranyhomokos tengerparton vagy éppen egy bozótosban vertünk sátrat. Volt, hogy emberi vagy állati hangokra ébredtem az éjszaka közepén, máskor rohanni kellett, hogy kiérjünk a tengerparti faluból, hogy a természetben sátrat tudjunk állítani, vagy épp beosztani az utolsó korty vizet a következő településig. Fantasztikus élmény volt elsétálni Farótól Sagresig.

Korábban se kerestem szinte soha szervezett utakat, viszont dolgoztam a turizmusban. Norvégiában a Costa hajókról érkező olasz vendégeket vittem fjordtúrákra. Norvégiában 50 fő nyomorgott egy buszban sokszor órákon keresztül, mire láttak valamit és addig nekem kellett szórakoztatni őket. Aztán ezt követően 2,5 évig éltem Ázsiában, ami abszolút megváltoztatta az utazáshoz való viszonyomat. Életemben először utaztam egyedül. Nem úgy, hogy valaki várt engem a desztináció végén, hanem elindultam a kis hátitáskával és akkor és ott és azt csináltam, ami jólesett. Ezt a fajta szabadságot ekkor értettem meg. Azt a szabadságot amit önmagunknak adunk, hogy nem kell senkihez sem igazodni, mert nincs útitárs. Ez persze nem jelenti azt hogy nem barátkoztam össze másokkal hanem azt, hogy megtanultam tisztelni a saját ötleteimet, vágyaimat és a legfontosabb, hogy megtanultam minőségi időt eltölteni magammal. Felelősségre tanított, hogy igenis rajtam áll, hogyan fogom aznap érezni magam, mit fogok csinálni vagy éppen enni. Sokan talán nem értik, minek utazik az ember egyedül hisz unalmas. Kérdem én, hogy lehet unalmas időt eltölteni azzal az emberrel akivel időd 100% töltöd, azaz önmagaddal? A hátizsákos megoldásra az buzdított, hogy végre ne kelljen a jellemzően 2 hétre elegendő rakterű húzósbőrönddel elindulni egy 4 napos utazásra, ami már csak a sok helyen poros út miatt sem ajánlott Thaiföldön vagy éppen Mianmarban. Ezen felül persze a legfontosabb üzenet az, hogy az adott hely valódi arcát ismerheted meg. Odafigyelsz a helyiekre, megismerheted őket, megúszván a sok, turisták által ellepett, elcsépelt helyszínt.