Egy ember, egy kerekesszék, egy Suzuki Jimny, hatvanezer kilométer, három kontinens, ezeregy kaland, mese-mese-meskete kezdő és haladó, gyűrődést jól bíró világjáró kalandoroknak.

’Bendegúz, a kerekesszékes világjáró’ vagyok, 1992-ben sportbaleset miatt kerekesszékkel kellett gyakorlatilag a nulláról újra tanulnom az életet. A kerekesszék nem pusztán ülőalkalmatosság, hanem mechanikus testrész. Ezt el kell hinni, el kell fogadni, még akkor is, ha nem mindenki számára nyilvánvaló. Önmagában a kerekesszék, mint olyan, mivel önállóan egy lépést sem tudnék megtenni, óriási áldás, lehetővé teszi, hogy újra emberként éljek. Erre afrikai országokban döbben rá igazán az ember: kerekesszék nélkül ember-kígyóként én is a földön csúsznék-másznék, mint az ottani mozgássérültek egy része.

Mivel utazni jó, fejben soha nem adtam fel. 1992 nagyon hideg telén a szegedi kórház Trauma IID osztályának jégvirágos ablakából irigykedve figyeltem a befagyott Tiszán csúszkáló hangyányi alakokat. Rávettem a gyógytornászt és az egyik nővért, hogy vigyenek le engem is a Tisza-partra. A jégre ugyan nem mentünk rá, de így is majdnem kicsapták mindkét segítőmet, amiért egy frissen műtött gerincsérültet kivittek a kórházból. Gyakorlatilag ez volt az első utam székkel, amit az elmúlt huszonhét évben számtalan követett.

Már szinte semmitől sem félek, nem vacogok az életemért, de nem is akarom elprédálni, mindent megteszek az életben maradásért. Előfordul, hogy félek, de a tudásvágy és kíváncsiság többnyire erősebb bennem. A biztonság inkább törékeny illúzió, amelyben hinni kell és nem rátámaszkodni.

Szeretem a kétszeresen vesztes helyzeteket, mert innen szép lehet a győzelem. Nem vagyok túlságosan óvatos, sem körültekintő ember.

Ha az lennék, nem éltem volna át azt a rengeteg kalandot. Néha szó szerint épp csak túléltem. A biztonság érzete, akárcsak a hőmérsékleté, relatív. Én ugyan jól érzem magam -40 és +40 Celsius fok között, de ha ennél jobban kileng a higanyszál, az megvisel. Amíg nem lövöldöznek, Kandahárban, a háborús Afganisztánban is szívesen szürcsölgetem a méregerős csájt, de utána bebújok a vasbeton jótékony golyóálló árnyékába.

A bajt nem keresem, de tudomásul veszem, hogy amikor Szudánban egyedül stoppolva, kezemben fényképezőgépet lengetve Darfúrt emlegetem, könnyen megtalál.