Dél-Koreában akkor jöttem rá igazán, hogy messzire utaztam, amikor reggelire kimcsit kaptam rizzsel.

Nem különlegességként. Nem kóstolóként. Hanem úgy, ahogy nálunk a kenyér kerül az asztalra.
Ott ült előttem egy tál leves, mellette rizs, és természetesen kimcsi. És miközben néztem, azon gondolkodtam: ez most tényleg reggeli?

Nem az étel volt furcsa. Az volt furcsa, hogy minden addigi elképzelésem arról, mi számít „normálisnak”, hirtelen érvényét vesztette, s megértettem, hogy hiába szenteltem öt évet az életemből a koreai kultúrának és nyelvnek, ez hirtelen kevésnek tűnik, amikor az álmod valóra válik, és a valóságod egyszer csak egy koreai kantin Szöulban.

Ez az előadás nem arról szól, hogy milyen íze van a kimchinek, s miért van 1000 receptet örző múzeuma ennek a fermentált ételnek, hanem arról, milyen alapjaiban más kulturális szokásokat fedezhetünk fel akár egy egyszerű étkezésen keresztül. S bár távol áll tőlem a gasztroblog titulus, s nem is célom ilyen babérokra törni, előadásom most egy könnyebb hangvételű kitekintés Ázsia egyik legfejlettebb országába, hogy ti már könnyebben vegyétek az akadályokat: milyen érzés európaiként megérkezni egy olyan országba, ahol minden működik, de semmi nem úgy, ahogy megszoktuk.

És arról is, hogy mi történik velünk, amikor egy idegen kultúra lassan tükröt tart elénk.

Ez az előadás egy utazásé. Nem csak Dél-Koreába, hanem egy kicsit befelé is.