Dél-Szudánt a legtöbben polgárháborúval, éhezéssel és humanitárius válságokkal azonosítják – már ha egyáltalán tudják, ilyen ország létezik. Bakancslistákon ritkán szerepel, pedig kevés hely van, ahol úgy érezzük nemcsak egy másik földrészre, de egyben időutazásra is jöttünk.

A lotukóknál az esőcsináló királynő kiemelt hatalmi pozíció – mondjuk a teljesítményértékelésük kissé szigorúbb a megszokottnál. A larimok a szkarifikációikról és vernakuláris építészetükről, a toposak gyönyörű nyakláncaikról és ugrálós táncukról, a lopitok a temetési szertartás maszkjairól híresek.

A legkülönlegesebbek talán a mundari népek, a táboruk a lemenő napban, úgy néz ki, mint egy Mad Max jelenet – csak tehenekkel. Cölöpök között füstölgő kupacok, a narancsvörösre színezett ködben feltűnő gigantikus szarvak, de ebben a posztapokaliptikus filmben a főszereplők nem egyszerű kérődzők, valahol a szent állat és a házi kedvenc között léteznek.