Kéthónapos utunk Mumbájból vezet a gazdag Malabár-parton kacskaringózva délnek, a félsziget csücskéig és vissza, némi kitérővel a keleti oldalra is. Erdőkön, falvakon, hegyeken, egybefolyó településeken, teaültetvényeken, templomvárosokon keresztül barangolunk. Alszunk biokerteket művelő entellektüeleknél, filléres szállásokon, jógaközpontban, sátorban, őrülten teli vonaton, elvonulóhelyen, kalyibában, egy rakás rétegelt lemez tetején, szúnyogháló alatt. A turistás helyeket lehetőleg kerüljük, hogy találkozhassunk bolygónk talán legrégebbi, folyamatosan létező magaskultúrájának a mindennapi valóságával. Mert hiába tépázta meg gyarmatosítás, fogyasztói társadalom és népességrobbanás, India lelke még mindig él.
India az érzékszervek orgiája. A színek harsányabbak. Az illatok áthatóbbak. Az ízek aromásabbak. A hangok már nem is hangok, hanem tenger. Tengernyi nép özönlik, és még hisz a haladásban. Mégis van őserdő, és a párduc időnként meglátogatja a falvakat, hol a kesufákon orrszarvúmadarak hangoskodnak. Az égen a Jupiter holdjai. Önkénteskedés trópusi paradicsomkertekben. Futurisztikus oázisváros küzdelme a szövetségi kormánnyal. Sárga szentjánosbogarak a kókuszpálmák koronájában. Lassú járművek, fürge mongúzok. Európai vonású fekete emberek. Egyszerű népek és nagyszerű gondolkodók. A világ leghadarósabb nyelvei és legérthetetlenebb akcentusai. Mega-asram meg az igazi spiritualitás. A stoppolás rendhagyó nehézségei. Emberek, madarak, istenek sűrűje. És egy másfajta létállapot.
A hely, amely szétfeszíti az érzékeinket – és amely nélkül mégsem lehet élni.
