A SZERZŐRŐL, STANCZIK EDINÁRÓL
Budapesten születtem, 1981-ben. Kisgyermekkoromtól fogva sokat jelentett számomra az önkifejezés, valamint az alkotás, a teremtés misztériuma. Szavak nélkül mutatni meg mindazt, ami az emberben az isteni rész, a megfoghatatlan. Ennek módja először az életemben a magyar néptánc volt. Idővel más „nyelvek” felé is fordultam, amelyek közül az írás vált leginkább meghatározóvá. Ezért is végeztem – többek között – kommunikáció szakot. Kulturális portálokon publikáltam, miközben hajtott a felfedezés vágya is; amikor csak tehettem, önállóan jártam a világot és igyekeztem más kultúrákat megismerni. Szeretem magamat elhelyezni nem csupán magyar vonatkozásban, hanem kultúrák és kontinensek viszonylatában, szeretem tudni, meghatározni a helyemet ezen a bolygón.
Ötödik könyvem előkészületben: Kína – Tibet – Nepál útinapló.
ÖRÖK SZERELMEM – TITOKZATOS INDIA
„A tettnélküliséghez sem juthat el senki, míg nem járta a cselekvés útját.”
Ezt vallotta Baktay Ervin. Hitvallásához méltóan egész életében cselekedett végtelen, soha nem apadó energiával, míg végül elérte a tettnélküliséget egy élménygazdag, termékeny földi lét után.
Hogy ki is volt ő? Erre nehéz röviden válaszolni, köteteket lehetne írni sokrétű személyiségéről, ahogyan ezt már előttem sokan meg is tették. Következzék hát − rendhagyó módon − egy családtag személyes emlékezete, hiszen mindegyikünk addig él, amíg emlékeznek rá.
Baktayé az öröklét ígérete.
“Hogyan fonódik össze egy 1800-as évekbeli indiai és egy magyar család élete? Kalandfilmbe illő módon, ráadásul mindkét kultúrát meghatározva, azon sajátos nyomot hagyva. Kezdődjön hát a mese! És hogy ki a narrátor? A végén kiderül…”
KÖZELSTÁVOL – ÉSZAK INDIAI ÚTINAPLÓ (2012., másodkiadás 2019.)
A Magyarországi Református Egyház Missziós Irodája több éves hagyomány alapján utaztat ki évről évre orvosokat Indiába, hogy karitatív munkájukkal javítsák az ott élők egészségügyi ellátását. Az én barátnőm is így dolgozott Indiában egy évet önkéntesként férjével, Dr. Németh Júlia és Pálúr Tamás.
Az ő egy évük alatt én is meglátogattam őket, így módom volt belelátni abba az emberfeletti munkába, amit a szűkös körülmények ellenére próbáltak végezni.
Egy hónapot töltöttem Indiában és gyakorlatilag bejártam az ország északi részét fehér nőként mindenféle utazási iroda és egyéb szervezet segítsége nélkül, teljesen önállóan. Nem kevés tapasztalattal gazdagodtam.
Mindebből írtam egy könyvet, pontosabban egy útinaplót, amely magánkiadásban jelent meg.
Majd a könyvem angol változata is megjelent 2015-ben.
NEARBY FARAWAY NORTH-INDIAN DIARY
Miért ajánlom? Ha már jártál ott – azért. Ha nem jártál még ott, de tervezed – azért. Ha meg nem jártál még ott és nem is tervezed – azért.
Persze Indiára nem lehet felkészülni, akárhogy szeretnénk. Nem is kell. Hagyjuk az előítéleteket és -feltevéseket is.
Van, aki az egzotikumot keresi, van, aki nosztalgikusan vágyódik a ’60-as évek Indiája után, amikor tömegével lepték el az országot a hippik, divat lett jógázni, meditálni és gurukhoz járni. Van, aki a kalandot látja benne, valakit a szélsőségek, az ellentmondások országa érdekel, és akad olyan is, aki megundorodott a nyugati világtól, esetleg lelki megnyugvást remél.
Tény, hogy sokunkat vonz ez az ország különféle okokból. Engem is vonzott. Tudtam, hogy egyszer útra kelek. Tudtam, hogy látnom kell nekem is, hogy véleményt formálhassak róla.
India nagy utazás. Nem elsősorban földrajzi értelemben, hanem mindenkinek magában. Alkalom tapasztalatszerzésre önmagunkról. Belső utazás, önmagunk feltérképezése. A nagy eszmélések, rádöbbenések helyszíne.
Azt hiszem, Ázsia-függő lettem. A nyugati civilizációból időről-időre el kell „menekülnöm” keletre, hogy újra önmagamra találjak, hogy „visszataláljak”.
És egy vallomás: az út alatt beleszerettem „valakibe”. Úgy hívják: Himalája. Hozzá többször is visszatértem, igaz, nem India felől.
Az utazás közben rengeteg körülmény zavarhat. Ám ha az ember át akarja élni a pillanatot, és szeretné élvezni annak szépséget, meg kell tanulnia, hogy észlelje ugyan a zavaró mellékkörülményeket, de ne engedje, hogy ezek a benyomások hassanak rá, mi több, elhatalmasodjanak rajta, mert akkor vajmi keveset értékel az őt körülvevő világból. A lényeg mindezek mögött rejlik; ahogyan az emberek hozzád szólnak, ahogyan az ott élők mindennapjainak része lehetsz. Amikor feltöltődsz attól, amit egy idegen néhány kedves gesztusával adhat. Ahogyan végigsimít a kezed évezredes köveken és több száz éves fákon. Amikor földtörténeti korszakok elevenednek meg előtted gigászi hegycsúcsok tetején állva. És annak is megvan a szépsége, amikor este lemosod lábadról az út porát.
FESZEGETEM A HATÁRAINKAT − Trianon százéves hullámai
Riportkönyvem a sorban a harmadik, amely az idei centenárium alkalmából jelent meg tavaly nyáron.
Ez a kötetem is egy utazás, ezúttal hazai tájakon, nyitott szemmel és szívvel…
Hogy a korábbi útinaplókat miért követte most egy történelmi témájú kötet? Úgy érzem, a sors kérte tőlem ezt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy rengeteg – a jelenlegi államhatárainkon túli – magyar vesz körül, sok személyes történettel és sajátos életúttal. Közeleg a trianoni békediktátum centenáriuma is és egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy megszólaltassam ezeket az embereket – legalábbis közülük párat.
Tapasztalásom szerint az anyaországiak – főként a budapestiek – nincsenek igazán tudatában annak, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Sajnos a kortársaim és a nálam fiatalabbak egyre kevésbé tudnak a 19-20. századi történelemről, az összefüggéseket sem látják, nehezen értik, mi köze például a marosvásárhelyi pogromnak közvetve Trianonhoz…
Ezért szerettem volna mindenképpen közelebb hozni a fiatalabb generációhoz is a témát mindenféle politikai felhang nélkül. Az események úgyis később, pár évtized múlva, történelmi távlatból tudnak kikristályosodni.