A Sandokan tévésorozat – mint olyan sok mindenkinek – gyerekkorom meghatározó emléke. A Kabir Bedi által alakított, mindenkitől egy fejjel magasabb, világító szemű, borzasztóan jóképű és erős „maláj tigris” élete akkor egy olyan, ismeretlen világot mutatott be, amit csak a történelem könyvekből, vagy még inkább csupán kalandregényekből ismerhettünk. Az egzotikus, trópusi Borneón játszódó történet, a maláj Robin Hood és a szintén legendássá vált szereplők: Sandokan jó barátja és harcostársa, a portugál Yanez; szerelme, Lady Marianna; Sandokan fő ellensége, az elvetemült és fondorlatos, a briteknél is fekete báránynak számító James Brooke története nemcsak a tévésorozat bemutatása óta, a mai napig töretlen lelkesedést vált ki belőlem – és jópár „sorstársamból”.

2017-ben, amikor először jártam Borneón, mindenhol Sandokan felől érdeklődtem – meglepetésemre a helyiek nem tudták, miről beszélek. Még Kuchingban, egy szikh templomban töltött három nap alatt sem jutottam közelebb a válaszhoz, pedig a falon sorakozó képeken a szikh hercegek éppen úgy néztek ki, mint Sandokan. Arra gondoltam, a „maláj tigris” csupán Salgari kitalációja, és elengedtem a nyomozást.

​Egészen 2024 elejéig, amikor közösségi médiában megkérdeztem: „Mi az első három dolog, ami eszedbe jut Malajziáról?” A válaszadók többsége Sandokant vagy kalózokat említett. Ezután a Sandokan iránti érdeklődésem új lendületet kapott, és a Malajziában töltött nyolcadik évemben elhatároztam, hogy utánajárok, mi igaz a történetből.