Mi vesz rá valakit arra, hogy idegenek autóiba üljön, és nekivágjon a világnak? Arról ne is beszéljünk, hogy az Atlanti-óceánt sem repülővel, hanem stoppolt hajóval szeretné átszelni? Persze minden extrém kalandot keresőnek megvannak a háttértörténetei. Az enyém a menekülés volt. Azonban egy idő után egyre nagyobb adag kellett az ismeretlenből, a kockázatból és abból a bizonyos „fogalmam sincs, mi lesz ebből” érzésből. Függője lettem a kiszámíthatatlannak. Az adrenalin ugyanolyan függőséggé tud válni, mint bármi más, csak kívülről nézve sokkal inkább tűnik bátorságnak, vagy őrültségnek.

Egy 8000 km-es bemelegítő európai stoppolás hívta életre azt az ötletet, hogy miért ne stoppoljak hajót is? Az Atlanti-óceánt végül három orosz férfival és egy barátnőmmel szeltem át egy katamaránon a Kanári-szigetekről a Karib-szigetekig.

Így indult a nagy utazás: Az első éjszakán tengeribetegen feküdtem a kabinban, amikor valaki ordítva ébresztett, hogy azonnal menjek fel a fedélzetre. Félálomban, hányingerrel küzdve másztam fel a lépcsőn, és amikor kiértem, körülöttünk csak a koromsötét Atlanti-óceán volt, fölöttünk pedig annyi csillag, amennyit szárazföldről talán soha nem látni.

Aztán valaki a víz felé mutatott. Delfinek cikáztak a hajónk mellett, de minden mozdulatukkal felizzott körülöttük a biolumineszcens plankton, így a vaksötét vízben ragyogó kék-zöld fénycsóvákat húztak maguk után, mintha hullócsillagok úsztak volna alattunk. Némelyik a hajó orra előtt száguldott, mások kiugrottak a vízből, majd fénylő csíkot rajzolva tűntek el újra a feketeségben. Egy pillanat alatt megszűnt a hányinger, az idő, minden. Csak álltam ott az Atlanti-óceánon, és újra meg újra ugyanazt mondtam: „Nem hiszem el. Ez a legszebb dolog, amit valaha láttam.” És talán éppen az ilyen pillanatok miatt olyan könnyű függővé válni az ismeretlentől: mert néha valami olyat ad cserébe, amit egy biztonságos partról soha nem láthattál volna.